Mottó

Bush és Powell üldögél a kocsmában. Odamegy egy manus.
- Helló fiúk, micsináltok?
- Épp a III. világháborút tervezzük.
- Igen? És mi a terv?
- Megölünk 40 millió afgánt, meg egy biciklis postást.
- Egy biciklis postást? Mér?
Erre Bush odafordul Powellhez:
- Ugye mondtam, hogy a 40 millió afgán senkit sem érdekel?

Az egész fejlett világ egy koppenhágai ex-zsiráfgyerekről, a 18 hónapos Máriuszról beszél. Hogyan tud egy ilyen ügy hetekre szenvedélyes témát adni emberek százmillióinak? Nyilvánvaló, hogy át kell gondolnunk az eset kommunikációs vetületeit, hogy legalább pár kérdésben tisztábban láthassunk.

1.) Válságkommunikáció. A koppenhágai állatkert vezetői, munkatársai halálos fenyegetéseket kapnak a zsiráfgyerek beáldozása miatt, így kijelenthetjük, hogy valamit azért biztosan elszúrtak. Induljunk ki abból, hogy szakmai szempontból igazuk van, számtalan érvet sorakoztattak föl, hogy miért ez a legjobb megoldás, és mindvégig ki is tartottak mellettük. Ami viszont biztosan ártott az ügynek, hogy a zsiráfáldozat meghozatal előtt hetekig zajlott a nemzetközi évődés és alkudozás, ami csak az indulatok felkorbácsolására volt jó. Petíciók születtek, megmentők jelentkeztek, tüntettek, Máriusz nevét megismerte mindenki, Máriuszból ügy lett. A szakmai álláspontokat tiszteletben tartva, ezt meg lehetett volna úszni a sokhetes felvezetés nélkül is. A másik megfontolandó problémakor éppen az érveléssel volt, annyira sok érv hangzott el az állatkert részéről, hogy mi minden miatt nem halogatható a kivégzés, hogy az már gyanús is lehetett, köztük a laikusok számára olyan blődnek ható érvek is, hogy kábításnál kitörheti a nyakát, ezért nem lehet kasztrálni, vagy hogy máshol esetleg rossz sora lenne. (Ez olyan, mintha az oroszlánok érvkészletét hallanánk...)

2.) Megszemélyesítés. Máriusz lett a fenti viccben a biciklis postás. Nem arról van szó, hogy zsiráfok ne esnének el nap mint nap a vadonban, vagy akár hogy állatok ne szorulnának ki az irányított szaporítási programból állatkertekben. De azzal, hogy nevét, képét ismeri a nagyközönség, könnyebb átélni a drámát, könnyebb elköteleződni a megmentése mellett, mint akár csak adományokat gyűjteni általában a Greenpeace érdekében. 

3.)  Vizualizáció. A képek nagyon erősek, itt pedig bőven van átélhető, megfogható képanyag. Ha kishírként olvassunk a zsiráfkölyök leölését és a többi állatkerti szomszéd vele való jóllakatását, talán felvonjuk a szemöldökünket. De a nyilvános boncolás, és szétmarcangoltatás már nem fér bele a legtöbb ember világképébe, ennél már csak az lenne rosszabb, ha egy zsiráf erejéig szafarisat játszottak volna az állatkertben. Ezek a képek borzongatóak, szokatlanok, a gyerekek előtt zajló feldarabolás már-már a nyilvános provokáció határát fenyegeti. Pökhendiség is lehetne az állatkerti vezetők részéről, jóllehet, tekinthetjük inkább abszolút koherens döntésnek a szakmai állásfoglalásaik fényében. 

4.) Agenda setting. A spindoktorok mindig azon gyötrik magukat, hogyan tudnának egy-egy témát olyan megvilágításba helyezni, vagy olyan módon közbeszédbe hozni, hogy az a megbízók számára a legelőnyösebb legyen. Ami Máriusz kapcsán történt és történik megdöbbentően izgalmas kommunikációs szempontból: legalább öt olyan témának sikerült nemzetközi ismertséget szerezni, diskurzust indítani, ami korábban egészen marginális, alig-alig tárgyalt témakör volt. Mi a helyzet a géntérképekkel? Hogyan zajlik az állatkertek egymás közötti transzfere? Hogyan kell elképzelni a tudományos szaporítási, génmegőrző programokat? Mi az, hogy beltenyészet? Jogos-e gyerekek előtt zsiráfot boncolni és felzabáltatni? Kímélni kell-e őket, vagy be kell nekik mutatni, hogy ez is a természet része? (Ne gondoljuk, hogy Skandináviában ne lennének érzékenyek az emberi és az állati jogokra, meg a kiskorúak védelmére!) 

5.) Prekoncepciók. Vannak ügyek, amik - szerencsés esetben - kisgyerek korunk óta belénk égnek, óvoda óta tanuljuk helyesen értelmezni a világot, fokozatosan sajátítjuk el a környezetvédelem követelményeit, lassanként megértjük, hogy nem dobálunk el szemetet az erdőben, később már arra is figyelünk, hogy szelektíven gyűjtsük a hulladékot, aztán már minimalizálni próbáljuk a megvásárolt "csomagolások" mennyiségét is. Tudjuk azt is, hogy a nagyvadállomány végveszélyben van, ökölbe szorul a kezünk, mert nem tudjuk megakadályozni az orvvadászok garázdálkodását, vagy az esőerdők módszeres kipusztítását. Ebbe a világképbe egyszerűen nem fér bele, hogy egy állatkert kivégezzen egy zsiráfot, bármilyen tudományos érvekkel is szembesítsenek bennünket. Nem fogadjuk el azt sem, hogy bálnákat lehessen irtani "tudományos célból", a jóérzetünk, és minden eddig megtanult tudásunk tiltakozik ez ellen. Néha a racionális döntés nem egyezik meg az addig tanultakkal és ez kényelmetlen. Egy amerikai körzetben valamikor felszámolták a szelektív hulladékgyűjtés lehetőségét, mert kiszámolták, hogy az ilyen módon gyűjtött szemetet olyan távolságra kell elszállítani, ami nagyobb környezetkárosítással jár, mint a hagyományos megsemmisítés. A lakók viszont továbbra is külön gyűjtötték a szemetet. Ha rajtuk múlik, Máriusz biztosan most is boldogan legelne.  

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.