A máris biztos befutónak látszó Covid mellett a social distancing és a contactless lehetnek az év szavai. Reméljük, minden legalább annyira jól megy, hogy ennél már nagyobb újdonság ne türemkedjen be az élmezőnybe. Talán még a vakcinának lehetne esélyt adni. Covid, social distancing, contactless.
Csak meg ne szokjuk. Az érintés nélküliség olyan hívószóvá vált, mint a gluténmentes, a hozzáadott cukor nélkül, a csökkentett zsírtartalom. Az érintés az új e-szám.
Semmi sem olyan idegen az emberi társadalomtól, mint az érintés nélkülözése. A másik megérintése a bizalomépítés alapja, a komfortérzet megteremtésének és a biztonságérzet elérésének legfontosabb eleme. Kétméteres távolságból csak zavartan vihogni tudunk, vagy feszengve a sajnálatos körülményekről hebegni-habogni valamit.
A kézfogás a fegyvernélküliséget, a békés szándékokat szimbolizálja a kezdet kezdete óta. Most pedig elhagyjuk a kézfogást, az ölelést; mert könnyen lehet, hogy fegyver van nálunk, és még csak nem is tudunk róla. Annyit tudni vélünk, hogy ez a láthatatlan fegyver két méter hatótávolságnál kisebb horderejű, úgyhogy, aki a körön belül lép, potenciális biológiai terrorista.
Nagyon erős az evolúciós törekvésünk, hogy csoportban, mások társaságában legyünk, az elkülönülés, számkivetettség életveszélyes helyzetet teremtett évezredekig. Most, néhány hónapig ennek a fordítottja igaz, a társas érintkezés jelenthet életveszélyes helyzetet. Ezt tudatosan elfogadni mindenképpen lehetséges: az indokait értjük, fontosságát nem vonjuk kétségbe, pozitív hatásaiban erőst reménykedünk.
De megszokni nagyon nem kéne. A technológia áldásait könnyen befogadjuk: szívesen fizetünk telefonnal, és felőlem lehet lázat is mérni homlokra tartott célzópisztollyal (ha nincs megtöltve). Akik most egyedül, magányosan ragadtak odahaza, fegyelmezett social distancing katonaként, nagyon nehezen tudják a meghittséget pótolni, a nyolcadik sikertelen ukulele-tanulós online tanfolyam és a kihagyhatatlan Netflix sorozatok végnélkülisége után. De a skype vacsora sem pótolja a közös főzést, a negyven évvel ezelőtti, legendás Három nővér előadás nem váltja ki a mégoly sikerületlen élőben előadott gimnáziumi színjátszó darabot.
Az érintés nélküliség magasztalása az egymás iránti bizalmatlanságot hinti el. Előny helyett kényszerként kellene csak hivatkozni rá. Az érintés létjogosultságát egyáltalán nem lesz triviális visszaadni. Meggyőződésem, hogy a bizalmatlanság felszámolására közel akkora kampányra lesz szükség, mint az önkéntes távolságtartás sulykolására volt. Enélkül ugyanis nehéz lesz újra a kisboltba járni, locsolókat fogadni, barátokkal főzni, társasjátékozni, vagy újra létrehozni közönség előtti Három nővér produkciókat. Annyit meg az egész nem ér.
(folyt köv.)
Utolsó kommentek