Nagy ívű csukafejest ugrunk mindahányan a Maslow-piramis csúcsáról. Vagy legalábbis a felfelé vezető, coachok, mindfulness workshopok és selfhelp könyvek kitaposta ösvény éppen aktuális fokáról. Az önmegvalósításra való törekvés átmenetileg (?) megmosolyogtató emlékké homályosul, társadalmi megbecsülésünk, esztétikai vonásaink elismerése jelenleg csak igen keveseket motivál.
Lehetőségeink, felélhető tartalékaink, ütésállóságunk függvényében küzdünk mindannyian az alsóbb fokokon történő megkapaszkodásért. Széles társadalmi tömegeknek az alapvető fiziológiai szükségletek betöltéséért, élelmiszerért, fedélért szoronganak maguk és szeretteik számára. A legkiszolgáltatottabb tömegek fölött mindenkit már a személyes biztonság miatti félelem tölt el joggal, anyagi- és társadalmi helyzettől függetlenül. A piramis középső fokát, a szociális kapcsolódások iránti igényt digitális megoldásokkal próbáljuk pótolni, miközben időzített biológiai bombaként tekintünk mindenkire és széles ívben kerülgetjük egymást, ha valami miatt éppen nem tudjuk teljesíteni Győrfi Pál és a #StaythefuckHome mozgalom faék egyszerű követeléseit.
A jóléti társadalom kíméletlen gyomrost kapott a koronavírustól, amely a maga pőreségében mutat rá berendezkedésünk törékenységére. Szinte sarkítás nélkül mondható: ahová a katonaságot berendelték, berendelik, hogy mindenképp biztosítsa a működést, azok a tevékenységek szükségesek a civilizációnk fenntartásához, minden más ballaszt, úri huncutság. A stratégiai ágazatok: az energia, az élelmiszertermelés és -ellátás, logisztika, távközlés, pénzforgalom. Igen, jól látjuk, nagyon-nagyon sokan nem vagyunk a listán a nagy hozzáadott értékű, fenntarthatóság zálogaként számon tartott szektorok között. Nincsenek köztük szempilla-stylistok, szobabicikli személyi edzők, western favágó külsejű borbélylegények szakállolajjal (loptam), területi baristabajnokságok második helyezettjei, (magamat se hagyjam ki) kommunikációs tanácsadók, motivációs előadók, fejvadászok. És persze számos szektor képviselői, akiket a járvány jellege kényszerít padlóra, a turizmus, a vendéglátás, a rendezvényesek, a teljes kulturális élet. Szóval többségében csupa olyan, ami az eddigi életünket jóvá, színessé, élhetővé, érdekessé tette.
Teljes életformák váltak kétségessé, az egy szem laptoppal utazgató digitális nomádoktól, a jég tetején is megélő szabadúszókig, a létbiztonságot most látványosan nem garantáló KATA-s bedolgozókig. Miközben jóformán egy egész társadalom csodálkozik rá, hogy mégiscsak szükség van egészségügyi dolgozókra, pedagógusokra, és ezeknek a nagy rendszereknek a fejlesztésére – jóllehet, eddig a karbantartásukra sem futotta a közösből.
Ezeket a felismeréseket, Aha-élményeket egy inci-finci vírusnak köszönhetjük, amelyik nemes egyszerűséggel szétrúgta a homokozót. Nem veszi figyelembe a megszokott szabályainkat, nem követi a fokozatosság elvét, jön és einstandolja az összes üveggolyót a játékszabályok teljes zárójelbe tételével.
Amit a menedzsment eddig V.U.C.A., vagyis gyorsan változó, bizonytalan, nehezen átlátható környezetnek (volatility, uncertainty, complexity, ambiguity) nevezett, az a COVID-hoz képest könnyű szimulációs gyakorlat volt, fél évre előre beírva az Outlook naptárba, heti szintű emlékeztetőkkel.
"no de hát ne búsuljatok."
(Folyt köv.)
Utolsó kommentek