Ismerünk számos jeles kommunikátort, akiktől rengeteget lehetne tanulni, inspirációt meríteni. Ugyanakkor úgy tapasztaltuk, hogy ezek az általunk nagyra becsült szakértők csak ritkán nyilatkoznak, még ritkábban nyilatkoznak szakmai kérdésekről, ráadásul olyankor se azt kérdezik meg tőlük, ami minket érdekelne. Úgyhogy mi most megkérdezzük. Lényegre törő, nem köntörfalazó, belemenős, valódi beszélgetéseket tervezünk, elsősorban persze a kríziskommunikációról. Első nagyinterjús alanyunk Batiz András.

-  Kicsit szabódtál mielőtt kötélnek álltál volna az interjú megkereséskor. Milyen megfontolásokat vettél végig a hezitálás alatt?

Ritkán szólalok meg nyilvánosság előtt és olyankor mindig jól megfontolom. Mióta kicsit más szakmával, a kommunikációs készségfejlesztéssel-tanácsadással foglalkozom csak óvatosan szoktam az előző munkáimmal kapcsolatban megnyilvánulni. Ez igaz a televíziózásra és a politikai kommunikációra is. Utóbbival kapcsolatban az is kihívást jelent, hogy Magyarországon nem lehet függetlennek lenni. Igaz, az ember nem is mindig akar. Így választások előtt meg aztán végképp nehéz. A kevés, megfontolt megnyilatkozás segíthet.

-  És eddig bejött?

Még nem tudom. Mindenesetre igyekszem árnyaltan véleményt nyilvánítani és bizonyos kérdésekben függetlenül megnyilatkozni.

 - Egyike vagy azon keveseknek, akik nem csak megérzés után, hanem alapos piacfelmérést követően vágtak bele a kríziskommunikációs szolgáltatásba. A kormányzati kommunikáció után ráadásul komoly szakmai múlttal voltál már felvértezve a területen, és persze akkori munkatársaidról is elmondható ez. Mit talált ez a felmérés annak idején, 2009 körül?

Nem tegnap volt, de persze tisztán emlékszem rá, mint ahogy a kutatásban résztvevő munkatársaim is. Legalább ezer cégnek küldtük ki a felmérést, és – nagyon sokféle területről – mintegy száz darabot kaptunk vissza. Az eredmények elég lehangolóak voltak, a cégek háromnegyede semmilyen elképzeléssel nem rendelkezett arról, hogy mi történne vele egy krízis esetén. Egynegyedüknek volt legalább homályos elképzelése, vagy akár részletes forgatókönyve baj esetére. Ami persze szintén nem garancia semmire. Volt olyan ügyfelünk, amelynek volt egy központi forgatókönyve az anyacégtől, aztán mikor beütött a krízis és elkezdték fellapozni, nem volt benne olyan fejezet, hogy mit csináljanak a telephelyen zajló ülősztrájk esetén… Pedig minden kommunikációs, marketinges, PR-os vonalon dolgozó céges munkatárs tudja, hogy micsoda reputációs veszteséget jelent egy krízis, évekig tart, mire visszahozza valaki magát a térképre, mégsem foglalkoznak vele. Mi pedig pont erre akartunk céget alapozni, de gyorsan kiderült, hogy csak ez önmagában nem tart el egy PR ügynökséget, hozzá is csaptuk a klasszikus PR szolgáltatásokat hamar.

- Önironikusan említetted, hogy rögtön az első, saját magatokkal kapcsolatos krízist sem tudtátok jól kezelni.

Ez a Provident megbízás volt, amire össztűz zúdult a politika oldaláról. Ha megkérdeznék, hogy mit csinálnék másképp, akkor talán azt javasolnám a Providentnek, hogy ne szerződjön le velünk… Becsületükre legyen mondva, hogy a botrány ellenére kitartottak mellettünk, hosszan dolgoztunk nekik. A kezdeti botrány egy nagyon szerencsétlen szituáció volt (a gyorshitelező céget éppen a szocialisták támadták abban az időben, amikor a volt kormányszóvivőkből álló csapatot kérték fel kríziskommunikációra – a szerk), magyarázkodnunk kellett nekünk is, az ügyfélnek is, mondhatjuk, hogy ez a hisztéria egyfajta velejárója volt a közös történetünknek. A legtanulságosabb az esetből mindenképp az, hogy másokkal kapcsolatban az ember sokkal higgadtabban képes elemezni, kockázatokat végigvenni.

-  Úgy érted, váratlanul ért benneteket a kommunikációs hadjárat?

Fel sem merült bennem ennek a lehetősége. Nem aggódtam és nem is számoltam semmi hasonlóval. Piaci környezetben mozogtunk, piaci megbízást kötöttünk, váratlanul ért, hogy ebből ügy lehet.  

- A Provident kríziskommunikációja is megér persze egy misét.

El kell mondani, hogy a Provident kiválóan kommunikál azóta is, ez már nem a mi érdemünk, de a lehető legokosabban kezelte a krízis rá eső részét: minden lehetséges díjat megnyernek, legjobb munkahely, legjobb telefonos ügyfélszolgálat; olyan független szakmai díjakkal bizonyítják a színvonalas szolgáltatásokat, amik egyszerűen támadhatatlanok.

- Tartasz néha előadást kríziskommunikációs témában, de a megszokottól eltérő megközelítésben.

Sok ügyfelünknél tapasztaltam és tapasztalom a mai napig, hogy van egy része a kríziskommunikációnak, amire még a többinél is kisebb figyelmet fordít. Mert előfordul, hogy tervez a cég, az is, hogy van csapat, van kézikönyv, egyebek. Csak akkor lepődnek meg, amikor rájönnek, hogy ha a lánc végén nincs valaki, aki az abban foglaltaknak eleget téve ki is tud állni a nyilvánosság elé és ott értelmes és meggyőző mondatokat tud mondani, akkor az egész nem ért semmit. Mert a néző a tévében csak egy megszeppent, esetleg arrogáns alakot fog látni, akinek azt sem fogja elhinni, amit kérdez. Engem ez érdekel igazán, erről szeretek beszélni és erre trenírozok főként első számú vezetőket is: hogy hogyan lehet a legnehezebb körülmények között is bizalmat ébreszteni azokban, akikhez beszélünk.

- Evezzünk politikai vizekre kicsit. Mostanában olvastam Kálmán Olga könyvét, amiben kiderül, hogy több ízben is felkérték kormányszóvivőnek, és mikor a te pályafutásodnak néztem utána, számos más celebnév is előjött a Google-ből, mint egykori potenciális kormányszóvivőé Jakupcsektől Demcsákig. Ráadásul a kinevezés nyilvánosságra kerülésekor számos alkalommal meglepetésként hat, hogy ki vált szóvivővé. Hogyan kell elképzelni egy ilyen kormányszóvivői castingot?

Szóvivőt választani rizikós mutatvány. A casting pedig nem ördögtől való dolog, csak nem szerencsés, ha kiszivárog. Nagyon fontos, hogy a mindenkori kormányfő megtalálja a közös hangot a jelölttel, az ő személyes viszonyuk kulcskérdés. Szintén nagyon fontos, hogy a bizalom is meglegyen a kormányszóvivő irányában, hiszen neki jelen kell lennie a fontos tárgyalásokon és a kormányüléseken, máskülönben nem tudja jól végezni a munkáját. De hogy kiből lesz jó kormányszóvivő, az sok mindenen múlik. Van, aki már készen érkezik, de az sem baj, ha még nem tökéletes szakmailag: felkészítéssel, képzéssel nagyon sokat lehet fejleszteni. Én relatíve sok ilyen „casting” részese voltam – talán többen is, mint kellett volna, szerencsésebb lett volna kevesebb emberrel végigkormányozni azt a 8 évet - vagy a kiválasztási folyamatban, és/vagy a felkészítésben vettem részt. Közülük voltak, akik szóvivők lettek, olyanok is, akik végül nem. Szollár Domokos, Budai Bernadett, Daróci Dávid, Demcsák Zsuzsa, Danks Emese, ők talán a publikus nevek. Mindegyikük esetében elmondható, hogy ez egy személyes műfaj, nem szokás hirdetésben keresni szóvivőt, valamiféle személyes kapcsolat és bizalom szükséges hozzá már a kiválasztási folyamat elején. Ugyanígy, arról sem tudok, hogy HR teszteket végeztetnének a jelöltekkel. Utólag azt mondom, néha pedig nem ártana.

- A kormányszóvivő szerepe a kríziskezelésben is kulcsfontosságú. Te a magad megítélése szerint hogyan muzsikáltál a kiélezett helyzetekben?

A szóvivő az első számú villámhárító krízishelyzetekben. Fel kell készülni a stresszre, és arra, hogy számos banánhéj van elrejtve, amin el lehet csúszni. Én valahogy megúsztam a nagyon nagy elcsúszásokat, de ennek racionális okát nem tudom megtalálni, a Jóisten bizonyosan segített ebben. Nyilván a korábbi élő adásokkal járó krízishelyzetek is sok tapasztalatot adtak. Ugyanakkor tény: az elején krízis nélkül is volt gondom bőven. Nagyon szerettem volna bizonyítani, hogy megállom a helyem a politikai kommunikációban is, az újságíró kollégákat pedig az a vágy fűtötte, hogy a kívülről jött nem politikai újságírót szétszedjék. Ezt meg is súgta egy kolléga az első sajtótájékoztatók egyikén. Részben emiatt is történt, hogy mindig túlkészültem magam, sokkal több információval álltam ki, mint amennyi a helyzetek megoldásához szükséges volt. Fél évvel később már szinte vártam a nehéz helyzeteket – élveztem a megszólalásaim minden pillanatát.

 - Hogyan értékelték a munkádat kívülről?

 Az újságírókkal – akikkel elsősorban kapcsolatot kellett tartanom – egy-két szélsőségesen elfogult esetet leszámítva jól megtaláltam a hangot. A kormányzati szereplőkkel, akik helyett beszélnem kellett, vagy akiktől információt kellett nyernem, szintén. A pártpolitikusokkal kevés érintkezési felületem volt – semmi közöm nem volt egyik párthoz sem – így az ő véleményüket nem ismerem, de áttételesen az volt a benyomásom, hogy értékelik a munkámat. És persze ott voltak az állampolgárok is. A kormányzati kommunikációs szerep előtt a megítélésem nagyjából attól függött, ki mennyire szereti a televíziót, illetve a műsorokat ahol dolgozom. Kormányszóvivőként ehhez hozzáadódott a bal-jobb dimenzió is. És kijött belőle valami keverék. Arra emlékszem – és tudom, hogy az öndicséret büdös, de talán ennyi év távlatából megengedhető – hogy néhány hónappal a kinevezésem után bekerültem a kormányzat által rendelt valamelyik közvéleménykutatásba, amelyből az jött ki, hogy 36% kifejezetten kedvel. Nézd meg ma a politikusi népszerűségi adatokat... Másfelől ezt az egészet érdemben befolyásolja, hogy hogy mennek a dolgok az országban. Vagy még inkább: az emberek hogy érzik, mit hitetnek el velük arról, hogy hogy mennek a dolgok az országban. Persze, a rossz dolgokat is el lehet viszonylag jól adni, ez viszont már ízlésbeli kérdés is; nagyon vékony a határ a jó kommunikáció és az erkölcstelenség között. Mindent lehet, csak nem mindent érdemes. Kevés az őszinte beszéd, egyszerűen hülyére veszik az embereket.

 - „Végighazudtuk az utolsó másfél-két évet.”

Jó, beszéljünk Őszödről, ahol egyébként nem voltam jelen, de azért utólag sikerült sok dolgot rekonstruálnom. A miniszterelnök indulatos kijelentéseit ahhoz tudom hasonlítani, amikor az edző azt mondja a szünetben, hogy „nem csináltok semmit, csak álltok a pályán”. A nem csináltunk semmit, illetve hazudoztunk kijelentések szenvedélyes túlzások, amik a frakció felrázását szolgálták, ráadásul már számos felszólalásra érkező reakcióként, összegzésként. Mivel végigcsináltam ezt az időszakot, tételesen tudnám cáfolni, hogy nem igaz, hogy nem csináltunk semmit; ez a kijelentés azokra a nagy, átfogó reformokra vonatkozott, ami az új, induló ciklusban várt – volna – a kormányra. Rendkívül jellemző a magyar közbeszédre és a magyar politikára, hogy az utolsó 20 év egyik legőszintébb és kivételesen önreflektív megnyilvánulása karaktergyilkos fegyverré válik és belebukhat egy miniszterelnök. Igen, tudom: a gond azzal (is) van, hogy mindez hogyan jutott az emberek tudomására. Ha időben és elsőként állnak vele elő a szocialisták, akkor talán megelőzhető lett volna az azóta is húzódó krízis. Tegyük hozzá, akik ott voltak a miniszterelnök környezetéből, mind erős, határozott, fontos beszédnek érezték, amit mondott és remélték, hogy a frakció meggyőzhető lesz a nagy, szerkezeti reformok támogatásáról. Ne feledjük, ez sosem könnyű: a reformok mindig fájnak valaki(k)nek és ezért a politikusok szeretik elodázni őket. Mindezzel együtt az, hogy az őszinteség a bukás ősforrása lehet, ez legalább olyan hungarikum, mint a Túró Rudi.

- Egy korábbi interjúdban volt egy számomra rendkívül izgalmas gondolatmeneted, szintén erre a 2006-os időszakra vonatkozóan. Azt boncolgattad, hogy arról vitatkozott a két oldal, hogy mennyivel emelkedett ténylegesen a gázár, miközben mindkét oldal tudta, hogy sokkal jobban kellett volna emelni az árakat. A politikai kommunikáció belehecceli a másik felet a demagógiába. Nem lehet kikerülni ebből a körből?

Biztos lehetne, de egyelőre sajnos nem sikerült. 2006-ban dermedten láttam, hogy a vérre menő vitában, amit óriásplakátokon, tévéreklámokban és egyéb fórumokon vívtak valójában senki nem mondott igazat. Azóta is számtalan ilyen ügy van. Meg persze olyan is, ahol ennél sokkal egyértelműbbek a dolgok, de az most más kérdés. És – bár határozott álláspontom van arról, hogy ki kezdte ezt a játékot – addig nem is lehet kiszállni belőle, amíg valaki nem mondja azt, hogy „elég volt, nem játszom tovább a ti játékotokat”. Amíg a háborús retorikára, a forradalmi hevületre és a hadbahívó vezényszavakra görcsös igyekezettel próbál a másik fél is valami, legalább hasonlóan kemény, de éppolyan röhejes szókészletet összebarkácsolni. Amíg egymást hazaárulózzák, tolvajozzák, hazugozzák a felek. Ez mind ugyanarról szól: nem merünk normálisan viselkedni, beszélni, hovatovább már gondolkodni sem, mert attól félünk, hogy az majd nem jön be az embereknek. Nem mellesleg pedig azt se felejtsük el, hogy mi történt a mesében a kisfiúval, aki folyton farkast kiáltott. Amikor végül jött a farkas, már nem hitt neki senki. A súlyos szavakat súlyos esetekre és pillanatokra kell tartogatni. Különben elvesztik értelmüket és senki sem fogja felkapni rájuk a fejét.

- Nem gondolod, hogy amit mondasz, az szembe megy minden józan megfontolással, már ami a potenciális választási győzelmet illeti?

Én úgy látom, hogy ez a verseny így sem igazán nyitott. A látványos, figyelemfelkeltő akciók pedig nem feltétlenül ostobák és kulturálatlanok. Amikor nagyon közel vagyunk a választásokhoz, mint most is, persze nagyon nehéz objektíven látni. Az embert még kevésbé győzik meg a tények bármiről is, mint egyébként, sokkal inkább a meggyőződése igazolására keres tényeket, vagy annak látszó mondatokat. Ami pedig a meggyőződésével nem esik egybe, azt kizárja, észre sem veszi. A kognitív disszonancia redukciójának klasszikus esete. (Mint a dohányzásnál: dohányzom, pedig tudom, hogy a cigi öl. Feloldás: a légszennyezés amúgy is megölne itt a város közepén.) Az árnyalt véleményalkotás, a világ összetettségének elfogadása és a leegyszerűsítő, sokszor primitív állítások elutasítása szinte lehetetlen. De egyszer valakinek el kell kezdenie és muszáj komolyan vennie azokat a választópolgárokat is, akik igénylik az értelmes beszédet és a normális hangot.

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.