Meghalt az első európai áldozat. A halálos kór járványszerű terjedése mindenkor - érthetően - pánikot vált ki. Így volt ez a pestisek, a kolerajárványok, a malária terjedése idején, így van az AIDS-zel, a H1N1-gyel, a sertéspestissel, az "atípusos tüdőgyulladással" (SARS). Az ebola járvány is végletekig fokozza a félelmet. A pánik mértékét mindenkor befolyásolja, hogy mennyit tudunk a betegségről (keveset), gyógyítható-e (egyelőre nem), mennyire könnyen terjed (nagyon), mennyire halálos (nagyon) és mennyire van közel (egyelőre nincs). A nyugati világ korábban tisztes távolból figyelte, vagy épp vette rezignáltan tudomásul a misztikus fekete-afrikai betegséget. Most azonban napról napra értesülünk róla, hogy éppen hol vizsgálnak gyanús betegeket (jelen sorok írásakor: Románia, Spanyolország, Kanada, USA, Németország)  

A betegek egy részéről tudvalevő, hogy valóban ebolával fertőzöttek: ők olyan misszionáriusok, akik helybe mentek a betegségért, hittérítők, önkéntes orvosok. Más betegek, akiket egyelőre csak gyanúval vizsgálnak viszont már "sima" turisták, utazók, ami a járvány terjedésére, de legalábbis további közeledésére utal. A misszionáriusok hazaszállítása nagy visszhangot váltott ki a helyi közéletben: az ellenzők álláspontja az volt, hogy akik maguk keresték a bajt most akarva-akaratlanul importálják a betegséget, ráadásul horribilis szállítási és kezelési költségekkel. A kormányok természetesen azzal érvelnek, hogy minden állampolgáruknak biztosítani akarják a védelmet országhatáron belül és kívül. Ez a kommunikáció természetesen leginkább a hazai közvéleménynek szól, a kormány mindenkinek garantálja a biztonságát és segítséget nyújt; mindent megtesz, ami csak lehetséges. (Ráadásul olyan gyógyszerekkel kezelik hazai környezetben a betegeket, amelyek még tesztidőszakban vannak és róluk semmilyen felvilágosítás nem adható.)

A kormányzat nem csak a közvélemény megnyugtatásában és tájékoztatásában érdekelt, de abban is, hogy kellő felkészültséggel tudja fogadni a járvány esetleges megérkezését. A krízisforgatókönyvek minden országban kiterjednek a járványok kezelésére, megfékezésére is, kijelölik és felkészítik a megfelelő egészségügyi intézményeket, előre meghatározzák a fokozatosan életbe léptetendő óvintézkedéseket is. Dolga van az ügyben a külügyminisztériumnak is, ez a szervezet felelős a külföldi kapcsolattartás mellett a hazai közvélemény tájékoztatásával a tervezett külföldi utazásokkal kapcsolatban. 

A legnehezebb helyzetben természetesen a leginkább érintett afrikai országok illetékesei vannak. A tájékoztatás módszertana itt a legkevésbé kifejlett, a pánik a legmagasabb, az egészségügyi ellátási infrastruktúra a legkezdetlegesebb. A küzdelem esélyeit jelentősen rontja, hogy a helyiek rettegnek attól, hogy karanténba, vesztegzár alá kerüljenek, így minden lehetséges módon igyekeznek megszabadulni a halottaktól, és az információhiány miatt a - számunkra - legelemibb egészségügyi óvintézkedéseket sem tarják be. Óriási gondot jelent, hogy orvosok és ápolók tömegei betegednek meg a könnyen terjedő kór miatt, így egyre kevesebben vállalják a heroikus munkával járó kockázatot.

A nemzetközi szinten burjánzó krízisben minden tekintet az egészségügyi világszervezetre (WHO) szegeződik, ez az a fórum, ahol a legtöbb információ áll rendelkezésre, és ők hivatottak megtenni a legfontosabb javaslatokat is a helyi kormányzatok számára. A WHO átgondoltsága, higgadtsága és függetlensége kulcskérdés az ilyen kritikus időszakokban. (Érdekesség, hogy a WHO-val párhuzamosan jól debütált egy független góc-hőtérkép is, amely elsőként értékelte helyesen a beérkező információkat.) 

Kinek van még fontos szerepe az ebola járvány kommunikációját illetően? Természetesen a médiának, amely függetlensége és kontrollálhatatlansága (megfelelő helyeken a megfelelő idézőjelekkel) miatt vegyesen teljesít ebben a krízisben. A média egy része lehetőséget lát a példányszám/nézettség/hallgatottság növelésében minél nagyobb pánik kiváltásával. Ehhez sok tényező is a kezükre játszik, a fent említett módon drámaian lehet tárgyalni, ahogy egyre több fejlett országban észlelnek beteget, kapóra jön a titkos, még nem engedélyezett gyógyszer misztériuma, a betegség agresszív terjedési módja, pokoli tünetei és magas halálozási aránya. A felelősen viselkedő sajtó is nagy terjedelemben számol be az eseményekről, megszólaltatja a kormányzati illetékeseket, egészségügyi szakembereket, nem kelti, nem súlyosbítja a pánikot, de nem is bagatellizálja el a dolgot. 

Nagy kérdés, hogyan teljesítenek ebben a krízishelyzetben a közösségi felületek, fórumok. Az biztos, hogy az összeesküvés-elmélet barométer máris kilengett jópár helyen, és a pánikot mérséklő hang lesz kevésbé hallható. Ugyanakkor a modernkori krízisek esetében a közösségi média kiemelt szerepet játszik a kríziskommunikációban is, így várható, hogy a kríziskezelési stratégia erre is kiterjed majd a "föntről lefelé" irányuló kommunikációban.

És hogy ne ilyen komoran végezzük ezt a komor témát, egy rövid Karinthy szösszenet:

A járvány múlóban van, az újságíró diadallal jelenti: ma már csak egy ember halt meg! Szinte látom annak az egynek boldog mosolyát: ihaj, csuhaj, vége a járványnak, ma már csak én haltam meg!"

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.