Magyarországon nincs különösebb kultúrája a sztrájkolásnak (sem), a hatékony munkavállalói érdekérvényesítés egyáltalán nem jellemző ránk. Ez természetesen sokféle okra vezethető vissza (egzisztenciális kiszolgáltatottság, szocializáció, rossz minták és korábbi tapasztalatok, elsorvadt szakszervezeti kultúra, ellenállás, ellenszegülés kultúrájának ilyen-olyan helyzete, beletörődés, empátia és szolidaritás alacsony szintje, stb, stb, stb), többek között ezért is hiú ábránd országleállást, országos sztrájkot vizionálni, a rendszerváltás óta egyetlen szemmel látható kis polgári engedetlenség sem jött össze senkinek. Az Audi dolgozók sztrájkja viszont most kicsit megmutatja mindenkinek, milyen is az helyzet, amikor tényleges téttel bíró, kemény munkabeszüntetés van egy termelő egységben.
A sztrájkképességhez elég sok dolognak kell egyidejűleg együttállni. A legfontosabb természetesen az alkupozíció. Akkor lehet munkabeszüntetéssel fenyegetni, ha a leállás ténylegesen és fájdalmasan érintené a megrendelőket, a munkaadókat, tulajdonosokat. (Vö: pedagógus sztrájk.) Kell hozzá olyan szervezettség, szakszervezet, amely meg tudja mozgatni a kritikus tömeget, enélkül ugyanis komolytalanná válhat a munkabeszüntetés, páran hülyét csinálnak magukból miközben a termelés pedig zavartalanul halad... Szükséges az elszántság és/vagy elkeseredettség, hogy a dolgozói kollektíva kitartson a végsőkig, vagy ameddig kell, mert a sztrájk mindig és egyre fokozódó mértékben érzelmi nyomás alá helyezi a sztrájkolókat. Ezért számít a közvélemény szolidaritása, empátiája, vagy éppen megvetése és gyűlölete. (Vö MÁV és BKV sztrájkok). És ha már szóba hoztuk: a közvélemény támogatása a társadalom érettségétől is függ, Angliában, Franciaországban, Németországban magától értetődik, hogy egyik sztrájk éri a másikat, és mindenki tudja, hogy ma mások, holnap pedig ő maga fog méltányosabb elbánást követelni a munkaadójától. Ez ugyanúgy igaz a közszférára is egyébként. (Vö amerikai kormányzati leállás). Több fontos peremfeltétel mellett szükséges az is, hogy a szakszervezetnek legyen valamiféle sztrájkalapja, amivel ha részlegesen is, pótolni tudja a kieső munkabért, tudja finanszírozni a jelenlétet, anyagok gyártását, hangosítást, stb.
Na, amit a győri Audinál láttunk az elmúlt 168 órában, az igazi sztrájk, amely szinte minden jegyét magán viseli egy kemény mukabeszüntetésnek és mint ilyen, abszolút érdemes arra, hogy kríziskommunikációs aspektusból is elgondolkodjunk rajta. Erős német cég, erős szakszervezet, kövessük figyelemmel.
A tényleges sztrájk az egyik legdurvább kommunikációs helyzet, ami egy szervezet életében előfordulhat. Sőt, már a sztrájkhelyzet, vagy az előkészület is kiveri az összes biztosítékot mind a kommunikációs csapatnál, mind a mind jogi részlegnél, a HR-nél, a teljes boardnál, mindenkinél. Emiatt a legtöbb sztrájkfenyegetésről nem is értesül a közvélemény. Az egyik legelső pont, amiben a szakszervezet és a cégvezetés próbál megállapodni, hogy milyen kommunikációt folytassanak a helyzetről. Ki és milyen tartalommal értesíti a munkavállalókat, vállalnak-e egymás felé titoktartási kötelezettséget a tárgyalások lezárulásáig, vagy az egyes tárgyalási fordulók között. Gyakori és jó megoldás, ha már az első összeüléskor megállapodnak a felek a közös játékszabályokban, írásban biztosítják a másik felet a jóhiszeműségről, a megállapodásra való törekvésről, a helyzet békés rendezésének igényéről.
Ennek fényében érdemes átgondolni, hogy mit látunk az Audinál és hogy milyen ütközetek mehettek eddig a felek között, ami odáig fajult, hogy a hivatalos vezetés ferdítéssel vádolja a szakszervezetet, a szakszervezet pedig külső kommunikációt folytat a nyomásgyakorlás érdekében. Nem kis lelki teher azoknak a híreknek az olvasása sem, ami a győrieknek kiszolgáltatott, a termékekre váró gyárak ellehetetlenüléséről szólnak. (És akkor még nem beszéltünk arról a nyomásról sem, amikor egy-egy sztrájkra a politika is rájelentkezik, akár a sztrájkolók, akár a vezetés oldalán és politikai vitákba is belerángatja a sztrájkot, mintha ez a szituáció nem volna már enélkül is épp elég nehéz.) Páratlan lelki hadviselés részei a közkinccsé lett vörös, faék egyszerűségű LCD üzenetek is, amelyek a sztrájkolók elbizonytalanodását, adott esetben a széthúzást, sztrájktörést célozzák a vállalatvezetés részéről.
Eközben mindkét félnek meg kell ugrania két rendkívül nehéz kommunikációs kihívást is. Egyfelől edukálnia kell a munkavállalókat a tényleges követelésekről illetve azok hatásairól, miközben a melósok érthetően nem a bérszámfejtés útvesztőiben akarnak bolyongani. Másfelől meg kell tudni őrizni a kulturált hangnemet, nem lehet nyílt háborúvá elfajulni hagyni a fejleményeket, mert a sztrájk után is együtt kell dolgozni, közösen kell tolni a cég szekerét. Úgyhogy ebben legalábbis biztosan igaza van a vörös üzenetnek: egy sztrájk mindenkinek fáj. Úgyhogy valószínűleg nagyon hamar véget is fog érni, és a felek a kölcsönös tisztelet hangján fognak nyilatkozni a másik fél bölcsességéről, belátásáról és a jövőbe vetett optimizmusról. Más lehetőség nincs.
UPDATE
Ahogy várható volt, nap végére már szent a béke, megkötötték a megállapodást. Kemény menet volt.
Utolsó kommentek