- Te, a Hofi meg beteg!
- És akkor most ki játssza?
Kalózkodjunk kicsit pápai vizeken! Sokkolta a világot Benedek pápa lemondása. Ritkaságokra azt szoktuk mondani, hogy "szökőévenként fordul elő", vagy "százévenként történik ilyen", de erre legutóbb 600 évvel ezelőtt volt példa. Mondjuk régi klubról van szó, egy 2013 éves szervezetben mindig vannak hosszú sorozatok, és mindenre akad példa.
Gondoljuk át, milyen tanulságokat hív elő a pápa váratlan lemondása a kommunikációs terület számára!
A legfontosabb talán az, hogy az első számú vezető mindig meghatározó egy szervezet esetében. Az ő arcával azonosítja a céget, intézményt minden külső szemlélő, de még a dolgozók, munkavállalók is. Az első számú vezetőre kvázi személyes ismerősként gondol mindenki a cégben, keresztnevén emlegetik, stb. Ahogy egy cégvezető barátom mondta kissé fennhéjazva, de a lényegre tapintva: én akkor is a céget reprezentálom, amikor lemegyek tejért a sarki közértbe.
Ez jó is, meg rossz is. Lehetőség is és veszély is. Jó, mert az első számú vezető arcként használható, rajta keresztül könnyebben befolyásolható, alakítható a cégről kialakított kép, mint egy éveken át tartó imázskampánnyal. Rossz, mert bármilyen botlást, hibát, gyengeséget is azonnal a céggel azonosít mindenki, tehát oda-vissza hatnak egymásra a szervezet vezetőjének viselt dolgai.
A másik megfontolandó elem, hogy egy karizmatikus vezető kiválása megroppanthatja a szervezet aprólékosan felépített imázsát, a vezető viszi magával a pozitív asszociációkat, a szervezet pedig fejetlenné és beazonosíthatatlanná válik. Mindnyájan ismerünk olyan karizmatikus vezetőt, akinek kiválása, távozása űrt hagyott maga után a cég életében. A Sugár András nélküli Westel, Steve Jobs nélküli Apple, vagy akár az egyelőre pótolhatatlannak tűnő, víziókkal bíró Bill Gates és a Microsoft esete is hozható példának.
Vannak pozitív esetek, ahol a kiválását tervező vezető kineveli saját utódát, időt hagyva, hogy belenőhessen a kabátba, ne szakadjon az egész munka és felelősség egyszerre a zsenge vezetőre. (Zwack Péter és Kürti Sándor példáját szokták hazai viszonylatban emlegetni.)
Az egyházaknak nincsen könnyű dolga: az élen mindig karizmatikus vezető van, akinek karizmáját éppen titulusa adja. Nem a funkciója miatt válik ő megkerülhetetlen arccá, hanem maga a funkció emeli reflektorfénybe. (Teljesen más példa, de az angol királynőnek, vagy a magyar államfőnek sincs túl nagy mozgástere a politikában, jelentőségüket a betöltött titulus adja.) Emiatt is kicsit váratlan Benedek pápa rövid határidős távozása; a fentiek alapján azt gondolhatnánk, hogy jobban járt volna a szervezet, ha kicsit több időt hagy a váltás előkészítésére.
Vannak olyan emblematikus, helyettesíthetetlen személyiségek, akik összeforrnak egy szervezettel. Ahol nincs ilyen vezető, ott a kommunikációs csapat irigyli azokat, ahol adatik ilyen. Ahol van karizmatikus vezető, ott meg sokszor panaszkodik a kommunikációs csapat, hogy kicsit sok már belőle, sok az önmozgás, kevés a kontroll lehetősége.
Ami ugyanakkor jó tanács lehet minden kommunikációs szakember számára, az az, hogy igyekezzünk mindig több arcot felépíteni a szervezet élén, ne törekedjünk arra, hogy egyetlen személyiséggel azonosítsa a külvilág, vagy akár a dolgozóink a céget. Már rövid távon érződik az előnye annak, ha nem csak egy csúcsvezetővel lehet azonosítani minden céges eseményt, vagy nyilatkozatot.
Még egy gondolat: ezt a többfejűséget nem is olyan egyszerű elérni. A média képviselői - saját szempontjukból érthetően - mindig az emblematikus csúcsvezetőt akarják megszólaltatni, ő tud hozzájárulni a nézettség, példányszám, olvasottság növeléséhez. A kommunikációs szakembernek viszont erővel is szembe kell ezzel időnként szállnia, és csak azért is másik nyilatkozót adni, akivel stratégiai tervei vannak a kommunikáció tekintetében. Habemus papam.
---
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy Facebookon.
Utolsó kommentek