Kirúgni valakit borzalmas dolog, valószínűleg nincs olyan vezető, aki ezt a szerepet élvezné. Márpedig, aki beosztottakat irányító, felelősséggel felruházott vezető, viszonylag rendszeresen kerül ebbe a helyzetbe. A tömeges leépítés talán egy fokkal könnyebb, ilyenkor mindenki tudja, hogy nem feltétlenül a személyes teljesítmény elégtelensége miatt kell távoznia, hanem valamiféle felsőbb fűnyíróelv alapján. A Caterpillar munkagépgyártó mamutvállalat egyenesen 10.000 fős leépítést lengetett be múlt héten, a prémium élelmiszereket forgalmazó Whole Foods kiskereskedelmi lánc 1500 munkavállalót tesz utcára két hónap alatt. A világszerte nagy érdeklődéssel figyelt Heinz és Kraft ketchupmárka fúzió következményeként is hullott a forgács: 2500 ketchup (fel)dolgozó nézhet új állás után.    

A tömeges leépítéseket árgus szemekkel figyeli mindenki. Először is mindenképpen vezető híranyag a gazdasági sajtóban, a dolgozói létszám csökkentésére ugyanis rendkívül jól reagál a tőzsde, a befektetői kör. A Whole Food is a túl magas költségszinttel indokolta a kirúgásokat. Ugyancsak fontos üzenet a leépítés a jövőbeni gazdasági kilátásokat illetően (ritkán ott van tömegmészárlás, ahol nagyon felfelé ívelne amúgy a pálya). 

Izgatottan követik az eseményeket a politikusok is, akiknek váratlanul "nyakukba szakad" sokezer új munkanélküli, akik a befizetett adók és járulékok helyett hirtelen munkanélküli segélyre lesznek jogosultak, és mindent el is kell követni az újbóli elhelyezkedésük elősegítésére. (A gazdaságért felelős kormányzati emberek mellett a polgármesterek is rendkívül kiszolgáltatottak egy helyi üzem, gyár munkahelyeinek felszámolásának.)

A tömeges elbocsátás különösen intenzív időszak a belső kommunikáció tekintetében is. A kirúgások magától értetődően lassan gyógyuló sebeket ejtenek a lelkeken, sokkot okoznak a szervezet egészének, függetlenül attól, hogy valaki éppen megtarthatja-e az állását, vagy csomagolnia kell. A dolgozók között a szolidaritás az elsődleges, a munkaadó oldaláról pedig az emberséges eljárás, az empátia a kötelező minimum. Paradox módon a sokat emlegetett employer branding , a munkáltatói márkaépítés éppen a leépítések időszakában mutatkozhat meg teljes valójában. A maradók ilyenkor láthatják, hogy a körülmények kényszerítése mellett is meg lehet tenni az emberi gesztusokat, és főleg, az anyagi áldozatvállalást a vállalat részéről, hogy aki utcára kerül, legalább minél "puhábbra essen". Nem szabad elfelejteni, hogy a tömeges leépítések következtében régi harcostársaknak kell elszakadniuk, évtizedes kollegiális barátságokat tesz próbára az új helyzet. Az érzelmi megrázkódtatás feldolgozhatatlan súlyú, amin nagyon sok kibeszéléssel, belső fórumokkal lehet valamelyest segíteni. 

Nem beszéltünk még az érintettekről, akikben leginkább az egekbe hág a frusztráció, a csalódottság, egy világ omlik össze bennük, miközben a lelki megterhelés mellett az egzisztenciális nyűgök és félelmek is felkorbácsolódnak. Ilyenkor a volt munkáltató jól teszi, ha az elválást megpróbálja a lehetőségekhez képest minél korrektebbé tenni, a törvények és munkaszerződések adta kötelezettségeken túl is emelni a végkielégítés összegét, lelki segéllyel és aktív karrier-tanácsadással segíteni a bajba jutottakat. Hogy ne keserű szájízzel, megalázva kelljen távozniuk, és - szintén az employer branding részeként - ne bosszút forraljanak, hanem azt mondják, ez legalább egy korrekt banda, amelyik szívén viseli a munkavállalói sorsát.  

---

ha érdekel a kríziskommunikáció, ne felejts el feliratkozni a Spindoc Kríziskommunikációs eMagazinra itt. Kéthetente jön is az új kiadvány.