Szombaton, a szép napsütésben már gyanút fogtam – teljes teltház volt az OBI parokolójában, jó kétszáz méterrel arrébb tudtam leparkolni a Tesco előtt. Ma viszont teljesen összeállt a kép: a budapestiek úgy döntöttek, vége a járványnak, kész, ennyi volt. Rég tapasztalt, már-már elfelejtett érzés volt dugóba kerülni a Thököly útnál, majd – költői túlzás nélkül – ismét 35 percet keringeni egy nyamvadt parkolóhelyért az Újlipótvárosban. (Természetesen nekem halaszthatatlan és létfontosságú dolgaim voltak, mindenki más csak kocsikázott. :-) )

A német belügyminisztérium belső elemzése pár hete rámutatott, hogy a német társadalomnak Húsvét hétvégéje lehet a türelmi cezúrája, az emberek kimerültek, belefáradtak, mennének most már a dolgukra. Kiszívja az energiákat az elszigeteltség, a magány, a tehetetlenség, az eddig ismert világ fejrefordulása. Húsvét hétfőig valahogy kibekkelték, de aztán legyen elég a jóból. Minden felmérés nélkül, csak a látszatból ítélve úgy érzem, Budapesten most jött el ez a pont.

A belefáradást lelki okok magyarázhatják, racionális okot viszont nem lehet találni az elburjánzó fegyelmezetlenségre. A járvány nem hogy nem enyhült: éppen felfutóban van. Nem tudunk többet a gyógymódokról, megelőzésről, nincs varázsszer. Az Operatív Törzs minden hajnalban közzé teszi adatokat, hogy aztán 11-kor délcegen beálljanak a kaspók mögé beszámolni országnak-világnak a fejleményekről. Fikarcnyit sem lett biztonságosabb az OBI-ban korzózni, a Petőfi-híd lábánál kispályás focizni, a Ligetben kosarazni.

A lelki törülköző behajításáért ugyanakkor a sokat emlegetett-elemzett nyilvános kommunikáció is hibáztatható. Olyan régóta hallunk arról, hogy „közeledik a tetőzés” (bármit is jelentsen ez), egyre többet olvasunk a „lazításról”, arról, hogy melyik országban hogyan „indítják újra a gazdaságot”, nálunk is lassan már talán nyitnak a kerthelyiségek, hogy az embernek határozott meggyőződése kezd kialakulni: ezt „megúsztuk”, kérjük vissza a „megszokott életünket”. (Amit már nem fogunk visszakapni, nem mellékesen.) Ilyen hangulatban bárki, aki arra figyelmeztet, hogy most jön a neheze, most kell kitartani, csak vészmadár lehet. Pedig hát most kéne kitartani, és még most sem lehetne elegünk, akkor sem, ha már nagyon elegünk van.

Nem akarok lázítani: próbáljunk meg lazítani – de ne a szabályokon.     

(folyt köv?)