A nemzeti szimbólumok: erős jelképek. Jó esetben a címert, a nemzeti színeket konszenzus övezi, mint ahogy általános megbecsülésnek örvendenek az emblematikus épületek, sőt, történelmi sikerek, vagy épp nemzeti sorstragédiák. Érthető, ha egy nemzet tagjai kicsit morózusak lesznek, ha jelképeit megalázó környezetbe helyezik, vagy azok nem kapják meg a "megérdemelt" tiszteletet. (Kultúrnépek közt mindez persze kölcsönösen elvárható, tiszteljétek a jelképeinket, mi sem űzünk gúnyt a tieitekből.) A szimbólumok szerencsétlen használata sok esetben nem éri humoránál a társadalmat, kevés esetben fogy el annyira az önirónia, vagy önreflexió, mint amikor egy olimpián pár taktussal rövidebb a Himnusz.
Ez az álszent műfelháborodás is aránytévesztés, de ettől még tény, hogy a nemzeti érzésekre való machinálás vékony jégnek számít a kommunikációban. Márpedig a márkák - érthetően - imádnak rányomulni mindenre, amit konszenzusos értéknek dobnak ki a célcsoportos vizsgálatok, így kézenfekvő, ha a hazaszeretetet, a nemzeti húrok pengetését sok esetben célba veszik a brandépítők. A közelmúlt nagy klasszikusa természetesen a Soproni hazaszeretet reklámja, amely nem mellesleg egy kanadai márka hasonló tónusú és üzenetű reklámján alapult. De bizonyos értelemben ezt az összekacsintást fedezhetjük föl a Suzuki korábbi "a mi autónk" szlogenje esetében is.
Mivel a patrióta érzelmek meglovagolása kifejezetten szenzitív terület, könnyen kerülhetnek csávába a marketingesek. Egyfelől ugye mindig jelentős az a réteg, aki az adott márkát/terméket ki nem állhatja, és zokon veszi, ha az valami fikciós, konstruált közös nemzeti minimumként próbálja őt is berángatni a márka ernyője alá. Másfelől könnyen kilóg a lóláb: a manipulációs kísérlet lelepleződik. Ilyen sikerületlen akció volt a Ferenc József képével díszített Kaiser kolbász ajándék kokárdája március 15-e alkalmából. A nemzeti értékeket fontosnak tartjuk, a manipulációt viszont utáljuk, és a haza túl erős fogalomkör a márkák átlátszó betolakodási kísérletéhez képest.
Mindez arról jutott eszünkbe, hogy a közelmúltban két perpatvart is okozott az Egyesült Államokban egyes, erős nemzeti szimbólumok sérülése. Az első ügy ugyan sima baleset volt, az égő, lángra lobbanó lobogó képe viszont vizuálisan elég kemény:
Az Atlanta Braves baseballcsapatának kommunikációs részlege aligha teszi ablakba ezt a képet a logóval és az égő zászlóval. A tűz egy rosszul sikerült tűzijáték következménye, a PR-osok pedig sietve közölték, hogy a látszattal ellentétben a zászló nem égett, nem gyulladt ki, mert tűzálló anyagból készült, de pár lyuk azért keletkezett rajta és a meccs után makulátlan új zászlóra cserélték a megrongálódott régit. (Ami nyilván bekerül azért a csapat sportmúzeumába, mi legalábbis betennénk...)
A másik, nagy vihart kavart ügy már korántsem volt véletlen. A Rolling Stone magazin címlapján Julia Louis-Dreyfus színésznő csupasz hátára tetoválva az amerikai alkotmányt láthatjuk.
A poén szerint a színésznő által játszott karakter egy részeg estén az alkotmányt tetováltatta a hátára, ami természetesen már önmagában is sokak szemében felháborító gesztus egy címlapon, de még kínosabb a tény, hogy az aláíróként feltüntetett John Hancock sosem írta alá az alkotmányt, szemben a másik nemzeti szimbólummal, a Függetlenségi Nyilatkozattal. A Rolling Stone egyébként nem volt leforrázva a hiba miatt, szatirikus válaszuk szerint a Függetlenségi Nyilatkozat a színésznő testének másik oldalán található...
Mi történne itthon egy ilyesmi cinikus válasz után? Valószínűleg a marketing részleg kanadai emigrációja...
---
Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.
Utolsó kommentek