A döbbenet képei. Alighanem mindenkit a monitorok elé szögezett a lángoló templom, a világ egyik legikonikusabb épületének szívszorító küzdelme a pusztító tűzzel. Nagyon sok és köztük majd több okos elemzés jelenik majd meg arról, mi mindent jelentenek ezek a sokkoló képsorok az európai, tágabban a nyugati kultúra számára, hogyan marad meg, hogyan csapódik le a lelkekben.
És ennek része lesz az az óvatos reménykedés is, ami a reggeli beszámolókból látható: a kár ugyan felbecsülhetetlen, de az felbecsülhető, mi minden menekült meg: elsősorban a Notre Dame "épülete", a szerkezet, és a műkincsek, a templom szakrális "tartalma". Az óvatos reménykedést táplálják a mindenhonnan érkező adományok és nagyvonalú felajánlások Szegedtől Salma Hayek férjéig.
Bennem is sok gondolat kavarog, érdekes módon az egyik első az volt, hogy milyen sokszor siklunk át egy-egy régi épület történetének olvasásakor, hogy 1772-ben óriási tűz pusztította el egyik-másik részét, majd 50 éven keresztül építették újjá - ez a 2019-es tetőtűz ugyanígy egy sor lesz a Notre Dame lassan már évezredes történetében. Mi pedig szemtanúi voltunk ennek a majdani lábjegyzetnek. A másik, hogy ezek a "világégések" benne maradnak egész generációk mentális térképébe, beleégnek a lelkekbe is, ahogyan - a párhuzam nyilván mindenkinek adja magát, még a Facebook-nak is - a 9/11-es ikertornyok elleni támadás is. (Érdekesség: évtizedekig tartotta magát az a vakuemlékezetnek hívott tudományos nézet, hogy a sorsfordító, vagy sokkoló pillanatok egészen élénken élnek az emberek memóriájában, pontosan emlékeznek hol voltak, mit csináltak egy-egy történelmi, vagy személyes sorsfordító pillanatban, de az utóbbi években ezt elméletet cáfolták, egyszerűen úgy, hogy leellenőrizték ezeket az emlékeket, és sehogy sem lehettek úgy, ahogy az alanyok arra emlékezni véltek.)
De az emlékezeti és szociológiai értekezést meghagyom mások számára - a cipész maradjon a kaptafájánál. Csak pár kríziskommunikációs érdekességet szeretnék kiemelni, hátha tanulságos lehet.
A tűz hosszú órákon át pusztított, a Notre Dame illetékese pedig folyamatosan kommunikált a külvilággal, ha a lángokat nem is, de a tájékoztatást kontroll alatt tudták tartani. Szakmai szempontból az egyik legdöbbenetesebb bejelentés az volt, hogy arra számítanak, hogy a tető be fog omlani - elvileg a találgatást minden körülmények között el kell kerülni a kríziskommunikációban, de ezzel az előzetes információval sikerült a pánik mértékét csökkenteni, amikor tényleg megtörtént az előrejelzett esemény.
A rémhírek kizárását segítette az is, hogy az első pillanattól hangsúlyozták, hogy nem terrorcselekmény történt, ez a pattanásig feszült politikai / társadalmi légkör miatt volt kulcsfontosságú. A kontroll érzetét és a megnyugtatást szolgálta az is, hogy a templomban lévő értékeket még idejében biztonságba helyzeték, és ezt később meg is mutatták, a szorongás és a veszteségérzet emiatt is csökkenthető volt. (Fontos idetenni: ezek szerint volt és életbe lépett egy átgondolt mentési terv is!)
A kríziskommunikáció része az is, hogy az "illetékesek" elhalasztják meghirdetett programjaikat, a helyszínre sietnek és ott tájékozódnak, itt is ez történt a francia politikai irányítás részéről. Ez is mind azt húzza alá, hogy a tragédiának van gazdája, kézben tartják az eseményeket a legnagyobb viharok közepette is.
És sajnos az is egy tanulság, hogy mindig vannak fogadatlan prókátorok,önjelölt szakértők is, ezúttal ezt a szerepet Trump elnök vállalta magára, aki Twitteren üzente meg a franciáknak, hogyan kell eloltani egy ilyen tüzet. Tanácsaira hallgatva valószínűleg most tényleg tönkremehetett volna ez a páratlan világörökségi kincsünk.
Utolsó kommentek