Már a tavalyi beharangozó óta izgatottan vártuk az Egyesült Államok legnagyobb olajkatasztrófáját feldolgozó hollywoodi szuperprodukciót, a Deepwater Horizon-t. Magyarul a Mélytengeri pokol címen került a mozikba. Anélkül, hogy filmesztétikai kérdésekbe süppednénk bele egy kríziskommunikációs szakblogon: a film látványos, de nagyon ócska. Na, de nem is ezért mentünk el megnézni.
Nehéz szabadulni attól a gondolattól persze, hogy az összes robbanás, tűzcsóva, boruló daru egy zöld hátterű stúdióban "játszódik", és Pajor Tamást idézve: "a főhőst tízszer eltalálják - de szerencsére csak egy horzsolás", de ettől még magával ragadó a látványvilág. A filmet a kríziskommunikációs tanulságok miatt érdemes (ha egyáltalán) megnézni, no persze, ha leszámítjuk a fő konspirátor, főgonosz BP-s nagykutyát játszó John Malkovichot, aki mindig zseniális.
Az egyik érdekesség, amit sokszor hangsúlyozunk: egy nem triviális, nem könnyen átlátható krízisnél rendkívül nagy erőfeszítést igényel magának a folyamatnak, az ismeretlen fogalmaknak, a nehezen befogadható műszaki részleteknek a megértetése. Egy mélytengeri olajfúró torony kísérleti fúrásait végző, tengeren lebegő szerkezetének bemutatása roppant bonyolult, márpedig egy részét legalább értenünk kell ahhoz, hogy fogjuk az adást. Emiatt a rendező is hosszas kiírásokkal próbálja megértetni, hogy mi micsoda, nem elég azt kiírni, hogy "Washington, 09:36". Ezzel együtt aztán már nincs semminek sem jelentősége, minden legalább húsz alkalommal felrobban, összedől, leszakad, egymásra borul, miközben az elszánt főhősök cikáznak a lángokban álló rejtett folyosókon.
A másik, hogy elhangzik benne a bevett, de nagyon fontos kulcsmondat:
Magyarul kvázi: Hinni a templomban kell...
vagyis, egy nem megnyugtatóan zárult teszt és egy elmaradt biztonsági ellenőrzés után nem elég abban reménykedni, hogy "nyilván nem fog történni semmi". Ugye, Mr. John Malkovich? Ha készültek vagyunk, ismerjük az előírásokat, teendőket, van forgatókönyvünk, tréningezrünk, szimuláltuk a lehetséges helyzeteket, akkor már nem csak a remény marad a stratégiánk tartópillére.
Végezetül, a harmadik fontos meglátás, hogy mindenki, tényleg mindenki lehet krízismenedzser. Bárki hozhat a sorsfordító pillanatokban olyan döntést, amivel a krízist elháríthatja, vagy a még nagyobb bajt legalább segít elkerülni. Itt is az önfeláldozás heroikus alakjait látjuk több jelenetben, persze ezeknek a maguk hollywoodi szerepe és funkciója szerint.
Nem lehetünk telhetetlenek, de muszáj hozzátennünk, a kríziskommunikációs szakértő számára ott vált volna izgamassá igazán a film, ahol végetért: a BP kríziskommunikációja, hírnévmenedzsmentje, kárenyhítése, a tárgyalások. Szóval, ahonnan számunkra indul az igazi történet...
---
ha érdekel a kríziskommunikáció, ne felejts el feliratkozni a Spindoc Kríziskommunikációs eMagazinra itt. Kéthetente jön is az új kiadvány.
Utolsó kommentek