Bőhm Kornél szakblogja

Tizenötezer palack ásványvizet vontak ki a forgalomból az élelmiszerbiztonsági hivatal vizsgálatait követően. A termékvisszahívás három kereskedőt és tucatnyi terméket érint.

A címlapok ijesztő nevű baktériumokkal sokkolnak, és fogyasztóként tényleg elég vacak érzés arra gondolni, hogy nem is tudjuk mi van a poharunkban. 

Milyen megfontolásokat érdemes látnunk kommunikációs aspektusból az esetből?

Először is azt, hogy az ásványíz maga is egy olyan bizalmi termék, amit a legtöbben biztonsági okokból vásárolnak. Sok országban eleve elterjedt a palackos víz, amit kisebb egészségügyi kockázat mellett fogyaszthatunk, mint a vezetékes vizet. Magyarországon ez a probléma kevésbé jellemző, az ásványvizet azonban évről évre egyre többen választják a csapvíz alternatívájaként. Mások pedig kifejezetten luxuskiadásnak tartják, a víz ott van a csapban (a szóda már határeset), felesleges havi szinten sokezer forintot kiadni arra, hogy legyen ivóvíz otthon. Márpedig az ásványvíz legnagyobb USP-je (vagyis megkülönböztető értékesítési jegye), hogy makulátlanul tiszta, és ami mégis van benne, az csupa egészség: ásványi sók és egyebek. A minél nagyobb tisztaságú ásványvíznek óriási kultusza van, kapható már az északi sark jegéből kiolvasztott víz, valódi drágaköves berakású palackos víz, a föld legeslegbelsejéből csapolt víz, stb. Most tehát a "kórházi baktériummal" szennyezett ásványvíz híre alapjaiban rengetheti meg a bizalmat, még szerencse, hogy kistermelőt és kis tételszámot érint az ügy. Legalábbis egyelőre.

Az ásványvíz - bizalmi termék volta mellett - szimbolikus termék is. A tisztaság, az élet, az egészség jelképe, arról nem is beszélve, hogy létfeltétel bárminemű földi élethez. A vízkészlet rendelkezésre állása, vagy veszélyeztetettsége politikai, környezetvédelmi és stratégiai kérdés. Nem áll jól neki, ha kútmérgezésről, vagy szennyeződött vízről hallunk, mindez a legrosszabb félelmeinket hívja elő. 

A kereskedő cégek, teljesen érthetően a gyártót okolják, mindazonáltal "szigorítják a bevizsgálást" maguk is. De érdemes itt is két dolgot megfontolnunk. Egyrészt, hogy szemben a gyártóval (Magyarvíz kft.) inkább a forgalmazónak (Lidl, Aldi) van inkább féltenivaló brandértéke, reputációja, egyáltalán: ismertsége. így a kríziskommunikáció szükségessége is inkább őket érinti. Másrészt, tetszik, vagy sem, hiába esküszünk egyik, vagy másik márkára, az ásványvizek jelentős része ugyanott és ugyanúgy készül, legfeljebb a címke és a márkanév változik. A baktérium ugyanaz...

ezt most csak a kuriózum kedvéért...

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

Örkénnyel szólva, ismét néhány perc "külpolitika" következik. A korábbi közel-keleti véres események (2012) apropóján már elmélkedtünk arról, hogy egy háború során szükséges az átgondolt kommunikáció, a PR stratégia kialakítása, alkalmazása is. Most vizsgáljunk meg egy másik aspektust, jelesül a márkák fenyegetettségét egy ilyen végletes indulatokat kiváltó, globális jelentőségű ügyben.

Érthető törekvés, hogy a szembenálló felek minél nagyobb nyilvánosságot keresnek maguknak, minél szélesebb kört akarnak elérni saját igazságuk terjesztésével. Ehhez természetesen mindenkor kézenfekvő eszköz a legismertebb globális márkák megtalálása; nem véletlen a legnagyobbakkal "dolgoznak" a környezetvédők, az állatvédők, a pénzügyi szabadságharcosok sem. A mostani gázai konfliktus során máris több, kommunikációs szempontból is izgalmas eseményt érdemes kiemelni. 

Meghalt az első európai áldozat. A halálos kór járványszerű terjedése mindenkor - érthetően - pánikot vált ki. Így volt ez a pestisek, a kolerajárványok, a malária terjedése idején, így van az AIDS-zel, a H1N1-gyel, a sertéspestissel, az "atípusos tüdőgyulladással" (SARS). Az ebola járvány is végletekig fokozza a félelmet. A pánik mértékét mindenkor befolyásolja, hogy mennyit tudunk a betegségről (keveset), gyógyítható-e (egyelőre nem), mennyire könnyen terjed (nagyon), mennyire halálos (nagyon) és mennyire van közel (egyelőre nincs). A nyugati világ korábban tisztes távolból figyelte, vagy épp vette rezignáltan tudomásul a misztikus fekete-afrikai betegséget. Most azonban napról napra értesülünk róla, hogy éppen hol vizsgálnak gyanús betegeket (jelen sorok írásakor: Románia, Spanyolország, Kanada, USA, Németország)  

A betegek egy részéről tudvalevő, hogy valóban ebolával fertőzöttek: ők olyan misszionáriusok, akik helybe mentek a betegségért, hittérítők, önkéntes orvosok. Más betegek, akiket egyelőre csak gyanúval vizsgálnak viszont már "sima" turisták, utazók, ami a járvány terjedésére, de legalábbis további közeledésére utal. A misszionáriusok hazaszállítása nagy visszhangot váltott ki a helyi közéletben: az ellenzők álláspontja az volt, hogy akik maguk keresték a bajt most akarva-akaratlanul importálják a betegséget, ráadásul horribilis szállítási és kezelési költségekkel. A kormányok természetesen azzal érvelnek, hogy minden állampolgáruknak biztosítani akarják a védelmet országhatáron belül és kívül. Ez a kommunikáció természetesen leginkább a hazai közvéleménynek szól, a kormány mindenkinek garantálja a biztonságát és segítséget nyújt; mindent megtesz, ami csak lehetséges. (Ráadásul olyan gyógyszerekkel kezelik hazai környezetben a betegeket, amelyek még tesztidőszakban vannak és róluk semmilyen felvilágosítás nem adható.)

Ismerünk számos jeles kommunikátort, akiktől rengeteget lehetne tanulni, inspirációt meríteni. Ugyanakkor úgy tapasztaltuk, hogy ezek az általunk nagyra becsült szakértők csak ritkán nyilatkoznak, még ritkábban nyilatkoznak szakmai kérdésekről, ráadásul olyankor se azt kérdezik meg tőlük, ami minket érdekelne. Úgyhogy mi most megkérdezzük. Lényegre törő, nem köntörfalazó, belemenős, valódi beszélgetések, elsősorban persze a kríziskommunikációról. Az „Origo-ügy” kapcsán bírtuk szóra Rózsa Ivánt, a Magyar Telekom kommunikációs igazgatóját.

Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Mihez képest? Engem vidám embernek ismernek, szeretem optimistán látni a dolgokat. A krízisekről is mindig azt gondolom, hogy próbáljuk meg esélynek látni és próbáljunk meg kihozni belőle valami jót. Hiszek abban, hogy a veszély egyszerre lehetőség is. Amellett vagyok sokszor, hogy inkább szólaljunk meg gyorsan, időben, még akkor is, ha nem 100%-os nyilatkozat, de azonnal hozzáteszem, hogy tőzsdei cégnél elég összetett a dolog. Máskülönben pedig itt a nyár, ragyogó idő van, most lesz egyéves a kislányom, úgyhogy jól vagyok, köszönöm a kérdést!

Noha a legnagyobb kánikulában beszélgetünk, úgy sejtem, nem ez volt a legforróbb napod idén. Az Origo ügy kapcsán milyen pozitívumokat tudsz találni? És milyen lehetőségeket azonosítasz?  

PR-es kollégáimtól jó visszacsatolást jelent, hogy elismerik az optimista hozzáállás energizáló voltát, átjött számukra, hogy máshogy is hozzá lehet állni egy krízishelyzethez. Nagyobb keretbe helyezve a dolgot: egy kommunikációs szakember életében viszonylag ritkán adódik meg, hogy valódi befolyással lehessen az egész történetre, egy vállalat reputációját, megítélését ténylegesen befolyásolhassa. Persze békeidőben is fontos pozíció lehet a kommunikációs irányítóé, de ilyenkor tényleg a fókuszba kerülünk. A bizalom kifejezése, hogy a cég elsőszámú vezetője is megkeres, kikéri a véleményemet, bevon a döntésekbe. Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy egyedül nem lehet megoldani a helyzetet, mindenkinek ugyanolyan fontos, egyedi szerepe van a válságkezelésben, csak ilyenkor több szempár fordul a kommunikációs vezető felé. De a megoldást sokszor nem mi jelentjük. A krízis kezelése minden esetben csapatmunka, az ilyen időszakok különösen össze tudják hozni az embereket. Azokkal az emberekkel, akikkel a Telekomnál a legközvetlenebbül dolgozom a válság megoldásán, még szorosabb lesz a jövőben a viszony, még nagyobb lesz a bizalom. Nyitottak és őszinték voltunk egymással, ez sokat segített. Egyszerű, emberi dolgok ezek.

Értem, hogy a cégen belüli fontosságsorrend, az általad irányított terület jelentősége, és talán a szakmai megtapasztalás szempontjából is sikerül előnyöket azonosítani. De mi a jó ebben a krízisben a cégcsoportnak, a brandnek?

Érdekes helyzetben vagyunk, nemrégiben váltottunk márkát, több, jól ismert brand is megszűnt (T-home, T-mobile), a Telekom, mint márkanév, még ismertségi problémákkal küzd. Bármekkora cég is vagyunk, a márkaismertségünk alacsonyabb az elődmárkákhoz képest, és kifejezett cél, elvárás velem szemben is az ismertség növelése. Nos, ha csak szűr körben, de az ismertségünk nőtt, bár kétségtelen, hogy nem negatív kontextusban képzeltük ezt el. Ezzel együtt kollégáimmal azon dolgozunk, hogyan lehet mérkőzésben maradni, legalább nullára menteni. A meccs még tart.

Hogy jön ahhoz egy márka, hogy meg akarjon ríkatni?! Egyre-másra tűnnek fel a szívszaggató hirdetések, legutóbb épp ez a thai telefonmárka reklám ment át vírusvideóba:

A jelenségre egy kiváló elemzés is felhívja a figyelmet. Az érzelmes reklámok korát éljük, ezeket a szomorú, sokszor hatásvadász reklámokat egyre elterjedtebben "sadvertising" gyűjtőnéven emlegetik. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a kategória nem a társadalmi célú, alapjáraton megindító hirdetésekre vonatkozik. Utóbbiaknál nyilvánvaló cél, hogy a társadalom szemét ráirányítsa fontos jelenségekre, felrázza az embereket, cselekvésre (például támogatásra) ösztönözzön. A sadvertising a márkák terepe, amelyek most az ész helyett a szívhez próbálnak meg szólni. Miről ismerjük fel ezeket a reklámokat? Első pillanatban a melankolikus, egy szál zongorán induló zenéről és a sötét, komor megvilágításról.

A trend mögött egyszerre több kiváltó okot is azonosíthatunk. Az egyik legfontosabb a történetmesélés, a storytelling mindenhatósága. A márkák nem egyszerű üzenetekkel, hanem kontextussal, saját sztorival próbálnak meg a fogyasztók szívéhez közelebb kerülni. A történet jobban megjegyezhető, szerethető, és sokkal egyedibb lehet bármilyen termékelőny üzenetnél. (Nem mellesleg a személyes márkaépítés, a personal branding egyik kulcseleme is ugyanez.)  

A másik, hogy a humoros, vagy meghökkentő hirdetések helyett az érzelmes, megható történetek hajlamosabbak vírusfilmmé válni. A humoros, rövid, csattanóval végződő reklámok egy rövid kacajt váltanak ki a fogyasztókból, a megkapó, akár hatásvadász kisfilmek viszont hosszabban bevésődnek, és inkább továbbosztásra ösztönöznek. Érdekesség, hogy ezeket a reklámokat sokszor egyenesen a netre és a vírusszerű terjedés igényével (vágyával) készítik, így a megszokott reklámoknál akár 6-8szor hosszabbak, 3 perces, vagy szélsőséges esetben akár 6 perces kisfilmeket is készítenek. Úgy látszik ennyi kell az érzelmek kiváltásához és egy-egy sztori alapos elmeséléséhez. A filmek műfaja emiatt sokszor dokumentumfilmes eszközökkel is él.

Miért válhattak ennyire népszerűvé az érzelemgazdag, könnyekre hajtó reklámok? Egyes szakértői vélemények szerint a nagyközönség telítődött a cinizmussal, a szarkasztikus reklámokkal, amelyek minden érzelmet, pillanatot humorral váltanak ki, és most eljött az idő a "valódi" érzelmek bemutatásának. Ugyanakkor ez rendkívül vékony jég: a kézenfekvő manipuláció nagyon könnyen a visszájára sülhet el, az emberek nem szeretik, ha az érzelmeiken keresztül próbálják befolyásolni, kvázi zsarolni őket. Ha ezt a csapdát sikerül a hirdetőnek elkerülni, a jelenlegi trend szerint nyert ügye van. De azért páran még felteszik a kérdést: hogy jön ahhoz egy márka, hogy meg akarjon ríkatni?!

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

"Boldog születésnapot, és jobbulást kívánunk neki" - így köszönti a Magyar Úszó Szövetség hivatalos Facebook oldala a Jövő SC 12 éves kis reménységét. Nem akármilyen teljesítmény közel 300 úszót, amatőrtől az olimpiai bajnokokig egyetlen úszóversennyel kiütni, márpedig ez történt a Magyar Úszás Napján, a balatonfüredi öbölben.

Az egyelőre teljességgel felfoghatatlan ügy nyilvánvalóan tovább gomolyog majd, további vizsgálatok és részletek látnak napvilágot, úgyhogy ez most csak egy pillanatfelvétel, néhány érdekesség a tömeges fertőzés kríziskommunikációját illetően.

Ami váratlan, hogy a sajtó viszonylag rezignáltan nyugtázza a történetet, legalábbis az első megjelenéstől eltelt 10-12 óra sajtóját átnézve, mindenki megelégszik a Magyar Nemzet / MTI által kiadott beszámolóval, ami a MÚSZ kiadott közleményére épít. Ahhoz képest, hogy főszezon van a Balatonon, és egy kiemelt jelentőségű rendezvényen tömeges fertőzés történik, London olimpiai bajnoka infúzióról bekötve jelentkezik be a Facebookra, nagyon furcsa, hogy senki sem gondol jobban utánamenni a sztorinak.

„Akár csak a bíborosok, nem csak feddhetetlennek, de feddhetetlen hírűnek is kell lenniök” - hangzik el a Harmonia caelestis-ben bizonyos gyanús szagú tükörtojással kapcsolatban, és valami hasonlóra gondolhatott Lendvai Ildikó is, amikor a híressé lett „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani” aranyigazsággal írta be magát a hazai politikatudomány nagykönyvébe.

Steven Fink krízisguru a kommunikációtudomány felől közelítve meg ugyane kérdést, úgy találja, hogy a percepciónak még talán fontosabb szerepe is van a kríziskezelésben, mint a kézzel fogható tényeknek, a valóságnak. A látszat birtoklásáért, befolyásolásáért minden követ meg kell mozgatni, ehhez képest szinte csak ráadás a válság tényleges megoldása, a baj elhárítása, a romok eltakarítása. Könyvében fejezetről fejezetre mutatja be a kríziskommunikáció és krízismenedzselés komplex feladatkörét és mindazokat az egymástól elkülönülő szeleteket, amelyekre egyaránt figyelnie kell a kríziscsapatnak. A szerző Amerika egyik legtapasztaltabb szakértője a kérdésben, ennél fogva a magyar olvasónak kicsit sok is az „amerikaiság” a könyvben; sokszor vakít az önfény („amikor az egyik ügyfelem válságtanácskozására helikoptert küldtek értem az éjszaka közepén”), illetve magától értetődően több olyan aspektus van, ami a hazai közbeszédben másképp működik, különös tekintettel a jogi berendezkedésre és az ügyvédi szerepkörre. Ezeken túllibbenve azonban fergetegesen okos, tapasztalt vén rókának látszik a szerző, akit, ha megkérdeznek, hogy tudja-e milyen színű az ég, biztosan azt feleli, hogy „igen” és nem azt, hogy „kék”. Fink arra tanít, hogy arra válaszoljunk, amit kérdeznek, ne kotyogjunk feleslegesen, ne találgassunk, ugyanakkor arra is int: hazudni sem érdemes válsághelyzetben, mert előbb utóbb kiderül az igazság. És akkor jaj nekünk.       

Steven Fink: Crisis Communications – The Definitive Guide to Managing the Message

McGrew-Hill Education

315 oldal / 30 USD

(A könyvrecenzió eredetileg a Kreatívban jelent meg)

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

Pintér Attilát "kommunikációs tréningre" küldi az MLSZ. A szövetségi kapitány szenvedélyes ember, akinek már eddig is számtalan konfliktusa volt stílusa miatt. Legutóbb állítólag egy kilencévesek játszotta gyerekmeccsen (szülőként) vetkőzött ki magából, kapitányként az újságírókkal sem találja a hangot, sőt, egykori játékosai beszámolói alapján az öltözőben is elfogadhatatlan tónust használ. Akik még emlékeznek, játékosként sem éppen puhány stílusa miatt utálták / szerették a közönség soraiban.

Úgy tetszik, indokolt lehet egy kommunikációs tréning, bár talán egy ilyen pozícióba történő kinevezés előtt, már a castingnál is szempont lehetne a kinézett szakember ilyen irányú felkészültsége. Nem mellékes kérdés az sem, hogy a "kommunikációs tréningre küldés" bejelentése sem elegáns gesztus, nem szokták a kirakatba tenni az ilyen információt, mert ez lealacsonyító, megalázó lehet az érintett számára.

"Bombaként" robbant a hír: feketén dolgoztatott a Cserpes. Az ország valószínűleg kedvenc tejivójának + kézműves sajtműhelyének neve növelte a hírportálok kattintásszámát. 

Nem kell különösebben a dolgok mélyére ásnunk ahhoz, hogy lássuk: az "ősforrás" Napi.hu híre még nem tette bele a híradás címébe a vállalkozás nevét, csupán jelezte, hogy a közel 5000 (!) cég között egy-két ismertebb is akad. Innen viszont már csak egyetlen lépés volt, hogy a többi orgánum már a Cserpes botlásával indította az átvett anyagot. Annak nem sokan jártak utána, hogy a feketén foglalkoztatók egyenként, vagy külön-külön mekkora bűnöket követtek el. Az ismert cégnevet bedobni a címbe sokkal kisebb ujjgyakorlat, mint felhívni őket, hogy reagáljanak, vagy belenézni a tényleges adatsorba, hogy milyen égbekiáltó bűnről is van szó.Hogy egy ekkora reputációs kárt okozó hír ilyen simán végigszalad az akár legnagyobb hazai portálok tekintetében is, ez legyen a sajtó felelőssége.

Ami kommunikációs szempontból most számunkra érdekesebb, az az angol szakirodalomban "name and shame" néven futó megközelítés, vagyis az az eljárás, hogy valamely márkát, céget, szervezetet, vagy akár magánszemélyt csupán azáltal is meg lehet büntetni, hogy a botlását, vagy épp a bűnét nyilvánosságra hozzák. Az ilyen feketelisták szándékosan a reputációvesztésre, vagy a megszégyenítésre mennek rá, sokszor teljesen függetlenül attól, hogy az adott ügy hivatalos eljárás alá esik-e. (Ilyen jól működő adatbázis nálunk például a K-monitor is). A "name and shame" eljárást azért is szeretik például a civil szervezetek, mert, mint a mostani példánk is mutatja, a sajtó nagyon szeret csemegézni ezekből, kimazsolázzák a nagy neveket, sztorit gyártanak belőle. A civilek mellett a hatóság is előszeretettel alkalmaz ilyeneket - szerencsés esetben az adatvédelmi és egyéb szabályozások figyelembe vételével -, az adóslistáról például minden követ megmozgatva próbálnak meg lekerülni az ismertebb emberek, celebek, és a magukra valamit adó cégek. (És persze ez is lenne a cél, a megszégyenítés csak eszköz ahhoz, hogy az érintettek rendezzék az adósságukat.)

Mit tehet ilyenkor a hírbe hozott cég a kríziskommunikációt illetően? Nyilván megpróbálja a kárt csökkenteni, a lavinát valahogy megállítani, akár egyenként helyreigazítást, vagy kiegészítést kérni. Ami a Cserpes kommunikációjáról elmondható, hogy nem nagyon érzékeltünk ilyesmit, egy kérdésre adott Facebook kommenten kívül. Pedig az alapján lehetne muníciója az egyébként sokszoros üzleti díjgyőztes, alapvetően kedvező megítélésű cégnek. 

Mint olvasható, hogy másfél évvel ezelőtti, 20.000 forintos büntetésről van szó, amit adminisztrációs hiba miatt róttak ki a cégre. Lesz-e valaki, aki összeveti ezt a bűnt a teljes hazai online sajtón végighömpölygő főcímek okozta károkkal? Nem lesz.

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

A nemzeti szimbólumok: erős jelképek. Jó esetben a címert, a nemzeti színeket konszenzus övezi, mint ahogy általános megbecsülésnek örvendenek az emblematikus épületek, sőt, történelmi sikerek, vagy épp nemzeti sorstragédiák. Érthető, ha egy nemzet tagjai kicsit morózusak lesznek, ha jelképeit megalázó környezetbe helyezik, vagy azok nem kapják meg a "megérdemelt" tiszteletet. (Kultúrnépek közt mindez persze kölcsönösen elvárható, tiszteljétek a jelképeinket, mi sem űzünk gúnyt a tieitekből.) A szimbólumok szerencsétlen használata sok esetben nem éri humoránál a társadalmat, kevés esetben fogy el annyira az önirónia, vagy önreflexió, mint amikor egy olimpián pár taktussal rövidebb a Himnusz.

Ez az álszent műfelháborodás is aránytévesztés, de ettől még tény, hogy a nemzeti érzésekre való machinálás vékony jégnek számít a kommunikációban. Márpedig a márkák - érthetően - imádnak rányomulni mindenre, amit konszenzusos értéknek dobnak ki a célcsoportos vizsgálatok, így kézenfekvő, ha a hazaszeretetet, a nemzeti húrok pengetését sok esetben célba veszik a brandépítők. A közelmúlt nagy klasszikusa természetesen a Soproni hazaszeretet reklámja, amely nem mellesleg egy kanadai márka hasonló tónusú és üzenetű reklámján alapult. De bizonyos értelemben ezt az összekacsintást fedezhetjük föl a Suzuki korábbi "a mi autónk" szlogenje esetében is.

Mivel a patrióta érzelmek meglovagolása kifejezetten szenzitív terület, könnyen kerülhetnek csávába a marketingesek. Egyfelől ugye mindig jelentős az a réteg, aki az adott márkát/terméket ki nem állhatja, és zokon veszi, ha az valami fikciós, konstruált közös nemzeti minimumként próbálja őt is berángatni a márka ernyője alá. Másfelől könnyen kilóg a lóláb: a manipulációs kísérlet lelepleződik. Ilyen sikerületlen akció volt a Ferenc József képével díszített Kaiser kolbász ajándék kokárdája március 15-e alkalmából. A nemzeti értékeket fontosnak tartjuk, a manipulációt viszont utáljuk, és a haza túl erős fogalomkör a márkák átlátszó betolakodási kísérletéhez képest.

Mindez arról jutott eszünkbe, hogy a közelmúltban két perpatvart is okozott az Egyesült Államokban egyes, erős nemzeti szimbólumok sérülése. Az első ügy ugyan sima baleset volt, az égő, lángra lobbanó lobogó képe viszont vizuálisan elég kemény:

Az Atlanta Braves baseballcsapatának kommunikációs részlege aligha teszi ablakba ezt a képet a logóval és az égő zászlóval. A tűz egy rosszul sikerült tűzijáték következménye, a PR-osok pedig sietve közölték, hogy a látszattal ellentétben a zászló nem égett, nem gyulladt ki, mert tűzálló anyagból készült, de pár lyuk azért keletkezett rajta és a meccs után makulátlan új zászlóra cserélték a megrongálódott régit. (Ami nyilván bekerül azért a csapat sportmúzeumába, mi legalábbis betennénk...)

A másik, nagy vihart kavart ügy már korántsem volt véletlen. A Rolling Stone magazin címlapján Julia Louis-Dreyfus színésznő csupasz hátára tetoválva az amerikai alkotmányt láthatjuk.

A poén szerint a színésznő által játszott karakter egy részeg estén az alkotmányt tetováltatta a hátára, ami természetesen már önmagában is sokak szemében felháborító gesztus egy címlapon, de még kínosabb a tény, hogy az aláíróként feltüntetett John Hancock sosem írta alá az alkotmányt, szemben a másik nemzeti szimbólummal, a Függetlenségi Nyilatkozattal. A Rolling Stone egyébként nem volt leforrázva a hiba miatt, szatirikus válaszuk szerint a Függetlenségi Nyilatkozat a színésznő testének másik oldalán található...

Mi történne itthon egy ilyesmi cinikus válasz után? Valószínűleg a marketing részleg kanadai emigrációja... 

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.