Bőhm Kornél szakblogja

Ismerünk számos jeles kommunikátort, akiktől rengeteget lehetne tanulni, inspirációt meríteni. Ugyanakkor úgy tapasztaltuk, hogy ezek az általunk nagyra becsült szakértők csak ritkán nyilatkoznak, még ritkábban nyilatkoznak szakmai kérdésekről, ráadásul olyankor se azt kérdezik meg tőlük, ami minket érdekelne. Úgyhogy mi most megkérdezzük. Lényegre törő, nem köntörfalazó, belemenős, valódi beszélgetéseket tervezünk, elsősorban persze a kríziskommunikációról. Most Vető Viktóriát, a Sziget sajtófőnökét bírtuk szóra.

1999 óta vagy a Szigetnél.

Régóta, igen. De még sincs két ugyanolyan nap. Maga a konstrukció is változott, most már saját ügynökségünk, a PressPresso viszi a Sziget kommunikációját, miközben saját kulturális projektjeink, megbízóink is vannak. Ennél is fontosabb, hogy a Sziget is ebben az időszakban nőtte ki magát, bővült óriási, komplex rendezvénnyé, miközben a kommunikációs formák döbbenetes változáson mentek keresztül, újak a csatornák, rendkívül összetett a kommunikáció.

Ismerünk számos jeles kommunikátort, akiktől rengeteget lehetne tanulni, inspirációt meríteni. Ugyanakkor úgy tapasztaltuk, hogy ezek az általunk nagyra becsült szakértők csak ritkán nyilatkoznak, még ritkábban nyilatkoznak szakmai kérdésekről, ráadásul olyankor se azt kérdezik meg tőlük, ami minket érdekelne. Úgyhogy mi most megkérdezzük. Lényegre törő, nem köntörfalazó, belemenős, valódi beszélgetéseket tervezünk, elsősorban persze a kríziskommunikációról. Első nagyinterjús alanyunk Batiz András.

-  Kicsit szabódtál mielőtt kötélnek álltál volna az interjú megkereséskor. Milyen megfontolásokat vettél végig a hezitálás alatt?

Ritkán szólalok meg nyilvánosság előtt és olyankor mindig jól megfontolom. Mióta kicsit más szakmával, a kommunikációs készségfejlesztéssel-tanácsadással foglalkozom csak óvatosan szoktam az előző munkáimmal kapcsolatban megnyilvánulni. Ez igaz a televíziózásra és a politikai kommunikációra is. Utóbbival kapcsolatban az is kihívást jelent, hogy Magyarországon nem lehet függetlennek lenni. Igaz, az ember nem is mindig akar. Így választások előtt meg aztán végképp nehéz. A kevés, megfontolt megnyilatkozás segíthet.

-  És eddig bejött?

Még nem tudom. Mindenesetre igyekszem árnyaltan véleményt nyilvánítani és bizonyos kérdésekben függetlenül megnyilatkozni.

Mottó

Bush és Powell üldögél a kocsmában. Odamegy egy manus.
- Helló fiúk, micsináltok?
- Épp a III. világháborút tervezzük.
- Igen? És mi a terv?
- Megölünk 40 millió afgánt, meg egy biciklis postást.
- Egy biciklis postást? Mér?
Erre Bush odafordul Powellhez:
- Ugye mondtam, hogy a 40 millió afgán senkit sem érdekel?

Az egész fejlett világ egy koppenhágai ex-zsiráfgyerekről, a 18 hónapos Máriuszról beszél. Hogyan tud egy ilyen ügy hetekre szenvedélyes témát adni emberek százmillióinak? Nyilvánvaló, hogy át kell gondolnunk az eset kommunikációs vetületeit, hogy legalább pár kérdésben tisztábban láthassunk.

1.) Válságkommunikáció. A koppenhágai állatkert vezetői, munkatársai halálos fenyegetéseket kapnak a zsiráfgyerek beáldozása miatt, így kijelenthetjük, hogy valamit azért biztosan elszúrtak. Induljunk ki abból, hogy szakmai szempontból igazuk van, számtalan érvet sorakoztattak föl, hogy miért ez a legjobb megoldás, és mindvégig ki is tartottak mellettük. Ami viszont biztosan ártott az ügynek, hogy a zsiráfáldozat meghozatal előtt hetekig zajlott a nemzetközi évődés és alkudozás, ami csak az indulatok felkorbácsolására volt jó. Petíciók születtek, megmentők jelentkeztek, tüntettek, Máriusz nevét megismerte mindenki, Máriuszból ügy lett. A szakmai álláspontokat tiszteletben tartva, ezt meg lehetett volna úszni a sokhetes felvezetés nélkül is. A másik megfontolandó problémakor éppen az érveléssel volt, annyira sok érv hangzott el az állatkert részéről, hogy mi minden miatt nem halogatható a kivégzés, hogy az már gyanús is lehetett, köztük a laikusok számára olyan blődnek ható érvek is, hogy kábításnál kitörheti a nyakát, ezért nem lehet kasztrálni, vagy hogy máshol esetleg rossz sora lenne. (Ez olyan, mintha az oroszlánok érvkészletét hallanánk...)

2.) Megszemélyesítés. Máriusz lett a fenti viccben a biciklis postás. Nem arról van szó, hogy zsiráfok ne esnének el nap mint nap a vadonban, vagy akár hogy állatok ne szorulnának ki az irányított szaporítási programból állatkertekben. De azzal, hogy nevét, képét ismeri a nagyközönség, könnyebb átélni a drámát, könnyebb elköteleződni a megmentése mellett, mint akár csak adományokat gyűjteni általában a Greenpeace érdekében. 

3.)  Vizualizáció. A képek nagyon erősek, itt pedig bőven van átélhető, megfogható képanyag. Ha kishírként olvassunk a zsiráfkölyök leölését és a többi állatkerti szomszéd vele való jóllakatását, talán felvonjuk a szemöldökünket. De a nyilvános boncolás, és szétmarcangoltatás már nem fér bele a legtöbb ember világképébe, ennél már csak az lenne rosszabb, ha egy zsiráf erejéig szafarisat játszottak volna az állatkertben. Ezek a képek borzongatóak, szokatlanok, a gyerekek előtt zajló feldarabolás már-már a nyilvános provokáció határát fenyegeti. Pökhendiség is lehetne az állatkerti vezetők részéről, jóllehet, tekinthetjük inkább abszolút koherens döntésnek a szakmai állásfoglalásaik fényében. 

4.) Agenda setting. A spindoktorok mindig azon gyötrik magukat, hogyan tudnának egy-egy témát olyan megvilágításba helyezni, vagy olyan módon közbeszédbe hozni, hogy az a megbízók számára a legelőnyösebb legyen. Ami Máriusz kapcsán történt és történik megdöbbentően izgalmas kommunikációs szempontból: legalább öt olyan témának sikerült nemzetközi ismertséget szerezni, diskurzust indítani, ami korábban egészen marginális, alig-alig tárgyalt témakör volt. Mi a helyzet a géntérképekkel? Hogyan zajlik az állatkertek egymás közötti transzfere? Hogyan kell elképzelni a tudományos szaporítási, génmegőrző programokat? Mi az, hogy beltenyészet? Jogos-e gyerekek előtt zsiráfot boncolni és felzabáltatni? Kímélni kell-e őket, vagy be kell nekik mutatni, hogy ez is a természet része? (Ne gondoljuk, hogy Skandináviában ne lennének érzékenyek az emberi és az állati jogokra, meg a kiskorúak védelmére!) 

5.) Prekoncepciók. Vannak ügyek, amik - szerencsés esetben - kisgyerek korunk óta belénk égnek, óvoda óta tanuljuk helyesen értelmezni a világot, fokozatosan sajátítjuk el a környezetvédelem követelményeit, lassanként megértjük, hogy nem dobálunk el szemetet az erdőben, később már arra is figyelünk, hogy szelektíven gyűjtsük a hulladékot, aztán már minimalizálni próbáljuk a megvásárolt "csomagolások" mennyiségét is. Tudjuk azt is, hogy a nagyvadállomány végveszélyben van, ökölbe szorul a kezünk, mert nem tudjuk megakadályozni az orvvadászok garázdálkodását, vagy az esőerdők módszeres kipusztítását. Ebbe a világképbe egyszerűen nem fér bele, hogy egy állatkert kivégezzen egy zsiráfot, bármilyen tudományos érvekkel is szembesítsenek bennünket. Nem fogadjuk el azt sem, hogy bálnákat lehessen irtani "tudományos célból", a jóérzetünk, és minden eddig megtanult tudásunk tiltakozik ez ellen. Néha a racionális döntés nem egyezik meg az addig tanultakkal és ez kényelmetlen. Egy amerikai körzetben valamikor felszámolták a szelektív hulladékgyűjtés lehetőségét, mert kiszámolták, hogy az ilyen módon gyűjtött szemetet olyan távolságra kell elszállítani, ami nagyobb környezetkárosítással jár, mint a hagyományos megsemmisítés. A lakók viszont továbbra is külön gyűjtötték a szemetet. Ha rajtuk múlik, Máriusz biztosan most is boldogan legelne.  

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

Címek a lapokból:

- Nekiment az Index újságírójának a Gyermekrák Alapítvány elnöke

- Kikelt magából a Gyermekrák Alapítvány elnöke

- Továbbra is tagad Balogh István

- Magyarázkodik a Gyermekrák Alapítvány elnöke

- Kiborult a Gyermekrák Alapítvány elnöke

- Már a sajtószabadságot védi a Gyermekrák Alapítvány

Bizarr élmény megtekinteni - például a leginkább érintett - Index beszámolóját a Gyermekrák Alapítvány sajtótájékoztatójáról. Ahhoz képest, hogy az esemény megszervezésével másfél hónapot várt a hírbe hozott alapítvány, nem feltétlenül sikerült végiggondolniuk a produkciót. 

Évről évre fellángol a disputa arról, vajon van-e jövője a sajtóközlemény műfajának, vagy végleg eljárt-e az idő fölötte? Az egyik legújabb izgalmat kétségkívül a Coca-Cola okozta, amely bejelentette, hogy 2015-től már egyetlen sajtóközleményt sem adnak ki, és már idén is megpróbálják minimalizálni a sajtómunkások ilyen úton történő tájékoztatását. 

Hasonló szellemben nyilatkozott a kanadai kormány, amely persze tájékoztatási kötelezettséggel rendelkezik, nem is szünteti meg teljesen a műfajt, de egészen kivonatos, erősen digitalizált összeállításban teszi közzé ezeket. (Magyarán egy-két mondat, utána kivonatosan a tények, adatok és linkek minden mennyiségben, mindenféle eszközre optimalizáltan.) 

Nem kell sokat szörfölni a neten, hogy a sajtóközleményeken mulató újságírókat találjunk, akik nem győznek hencegni azzal, hogy hány közleményt törölnek olvasatlanul naponta. Amelyeket meg megnyitnak, vicces idézeteket szúrnak be a Szüretbe, vagy a Facebook oldalukra, ami szintén nem egy öröm a szerzőknek.

Innen szép nyerni, igaz? Olyan, mintha valami ciki, rég lejárt hagyományt követnének a PR szakemberek, kvázi mintha rókavadászatot folytató angol arisztokrata öregurak volnánk. Mindezek ellenére a sajtóközlemény, mint eszköz ereje teljében van, és jövendölésünk szerint jó ideig úgy is marad. Lehetséges persze, hogy a folyamatos technológia váltások miatt maga a csatorna módosul, és például nem százával, ezrével mennek ki csatolmányként a közlemények. De a műfaj, illetve az újságírók figyelmének felkeltése, mint alapkövetelmény megmarad.

Miért gondoljuk ezt így? Egyfelől, arányaiban nagyon kevés cég mondhatja el magáról azt, amit a Coca-Cola, jelesül, hogy akkor is meglátogatják őket a kommunikációs interfészeken (magyarán a weboldalukon, vagy az újonnan létrehozott newsroom felületen), ha nincs közlési szándékuk. Talán ez még a kormányokra is igaz. De azért a cégek, szervezetek elsöprő többsége a szürke hétköznapokon nem kap akkora reflektorfényt, hogy ha kitesz valamit a Twitter oldalára, vagy a honlapjára, akkor újságírók tömege kezdene el foglalkozni a témafelvetésükkel. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. A globális cégektől egy-két mérettel kisebb cégeknek küzdeniük kell az újságírók (még inkább a szerkesztők) megtisztelő figyelméért, ehhez pedig témát kell generálni és célba is kell juttatni azt. (Tegyük hozzá, hogy nagyon kevéssé különbözik egy emailen küldött sajtóközleménytől egy Twitter üzenet, vagy a FB poszt, ami arról tájékoztat, hogy kint van a honlapunkon egy új hír velünk kapcsolatban...Ez csak eszközváltás, nem műfajváltás.)

Másfelől, a sajtóközlemény félig-meddig a sörétes puska és golyós puska elv között félúton helyezkedik el. A kommunikációs ügynökség célzottan gyűjti össze az adott témával foglalkozó újságírókat, szerkesztőségeket, akiknek kiküldi a mondandót, de természetesen egy ilyen nagy darabszámú listánál rengeteg a félrehordás, a rossz találat is. Az viszont a kommunikációs csapat megkülönböztető jele, hogy minél frissebb, aktualizáltabb, minél alaposabb és persze minél bővebb legyen a sajtólistája. Nem is beszélve a meglévő, konkrét, élő sajtókapcsolatokról. Mindez persze nem teszi zárójelbe az új divatok, a content marketing, a céges blogok, a branded journalism és társaik jelentőségét sem. Ráadásul most csak a pozitív tartalmakról gondolkoztunk el, ehhez még hozzájönnek a statementek, urambocsá vészhelyzetre figyelmeztetések, a kríziskommunikáció, a reputációvédelem (hírnévmenedzsment), amikor meg sem kerülhető a push üzemmódban tolt üzenet. 

Ami pedig a közleményt olvasatlanul törlő újságírókat illeti, ők kétféle meglepetéssel is szembesülnek a rég meghaladottnak hitt sajtóközleménnyel kapcsolatban. Egyfelől, ha dolgozni kezdenek egy új témán, váratlanul rendkívül hasznos közleményekre bukkannak az adott cégről a világhálón, aminek megörülnek, felkészülnek belőle, magyarán arra használják, amire ki van találva, még ha nem is a kiadás napján, hanem amikor tényleg szükségük van rá. Máskor pedig pont akkor találja meg őket egy közlemény, amikor épp úgyis azon a témán dolgoznak, kapóra jön nekik a találat, nem is beszélve azokról az esetekről, amikor mégiscsak egy kiküldött hír apropóján indul be a szerkesztőségi gépezet. Szóval jöttök ti még a mi utcánkba.

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

Az egész világ, velünk együtt egy fantasztikus sportember életéért aggódik. A hétszeres F1-bajnok egy buta síbalesetben szerzett életveszélyes fejsérülést, állapotáról aggasztó hírek érkeznek. A megdöbbentő eset apropóján, amint ez ebben a blogban megszokott, elmerengünk egy-két kommunikáció-szakmai jelenségen.

Egy kézen megszámolható azon területek köre, amelyek egyöntetű védettséget élveznek a kommunikációban, fogalmazhatunk akár úgy is, hogy tabunak számítanak. Ezek kikezdése, megkapargatása óriási elutasítottságot von magára, még gyakoribb az, hogy marginális honlapoktól, szennylapoktól eltekintve egyáltalán napirendre sem lehet hozni, mert a sajtó és a szakpolitika magától is féken tudja tartani magát. Hiába erre gondolnánk az eset kapcsán: az egészségi állapot sajnos már régen nem ilyen. A bulvárlapok olvasottsági, kattintásbeli versenyében az egészségünk nem védett terület, a paparazzók akár végstádiumban lévő hírességekről is megpróbálnak minél több közelit készíteni, amit aztán műfelháborodással, mégis kéjesen nézeget a nagyközönség. 

Ami viszont szembeötlő volt a Michael Schumacherrel kapcsolatos első híradások vonatkozásában, hogy siettek az első pillanattól leszögezni, hogy a sportoló viselt a fején sisakot, később már úgy fogalmaztak, hogy a sisak nélkül már biztosan nem lenne életben. A felelős kommunikáció ebben az esetben elsődleges fontosságúnak tartja, hogy az olyan biztonsági eszközök és berendezések presztízse, a beléjük vetett bizalom fennmaradjon, emiatt ez azonnal kulcskérdéssé vált a témában.

A másik ilyen, és ez már sokkal általánosabb terület, az általában az egészségügyi ellátás kérdése: a tragikus események 98 százalékában kötelezően megemlítik, hogy a "gondos orvosi ellátás ellenére", vagy "az orvosok odaadó munkája / minden igyekezete ellenére", stb. Ezt még a tragédiákban érintett családtagok is el szokták mondani, ahogyan Schumacher esetében is történt, történik.  A professzionális egészségügyi ellátásba, a szakszerű orvosi munkába vetett közbizalom abszolút tabunak számít: szeretnénk mindnyájan abban hinni, hogy ha arra kerül a sor, mi is, hozzátartozóink is a leggondosabb ellátásban részesülnek majd. (Összevetésül emlékezhetünk egy másik sportember, a trinidadi Fradi hátvéd tragédiája kapcsán az egészségügyi stábot bíráló edző kommunikációs ámokfutására és az ezt követő azonnali leváltására is.)

Nem illik piszkálni a mentésügy megszervezettségének kérdését sem, nem illik öncélúan, címlaphajhászás kedvéért aláásni a mentőhálózatba vetett közbizalmat. (A kulturált szakmai vita természetesen nem ide tartozik.) Ezek ugyanis olyan fogódzók, amikre szükségünk van a pánikmentes hétköznapok megőrzéséhez. Nem retteghetünk 0-24 órában a Paksi Atomerőmű stabilitásával kapcsolatban sem. Noha a rejtegetés az összeesküvés-elméletek kedvelőinek jó táptalajt jelent, a legrizikósabb, legfélelmetesebb környezeti körülményeink egyszerűen nem képezhetik vita tárgyát, a felelős sajtó és a felelős politika ezeket a tabukat tiszteletben tartja. Ha van rajtuk sapka, azért, ha nincs, akkor meg azért.   

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

Néha nagyon mellé lehet nyúlni. Egy villanásnyi ideig jó ötletnek tűnő szlogen, vagy egy kellően át nem gondolt rájelentkezés valamilyen main stream aktualitásra borzasztóan meg tudja bosszulni magát. Mivel ezek a döntések általában tényleg ötletszerűen történnek meg, sokkal rövidebb az idő az előkészítésre, végiggondolásra.

A törekvés valahol érthető, a márkák szeretnének rácsatlakozni olyan eseményekre, amelyek éppen mindenkit foglalkoztatnak. Ezek, könnyedebb esetekben lehetnek szórakoztatóak, kedvesek, más esetekben viszont egészen morbid, kínos dolgok is kikerülhetnek a cég berkeiből. A rossz példákat a végtelenségig lehetne sorolni, de a jelenség bemutatásához elég pár közelmúltbeli eset.

A spagetti cég ezzel a vidám, szája szélét nyalogatós kis figurával gondolt megemlékezni az amerikai történelem legszomorúbb hadi eseményéről, Pearl Harbor japán lebombázásáról. A nagyközönség nem volt humoránál, volt, aki felvetette, hogy milyen huncutsággal készülhetett a cég JF Kennedy meggyilkolásának 50. évfordulójára. A cég ráadásul itt még a hirtelen ötletre sem hivatkozhat: Pearl Harbor évfordulója minden évben ugyanarra a napra esik... A márkáknak tudomásul kell venniük, hogy nem tartozik minden rájuk, nem kell mindenben részt venniük, még akkor sem, ha óriási a kísértés minden apropót valahogy megragadni és a céges kommunikáció részévé tenni. Ennek felismeréséhez csak jó ízlés kell. 

Egy kávézólánc egyik Los Angeles-i üzletének személyzete Paul Walker filmszínész tragikus autóbalesete után kívánt úgy emlékezni a sztárra, hogy a borravalós küblit elnevezte Walker két legsikeresebb filmjeiről. Tipikusan ez az a helyzet, amire azt mondjuk: "akkor jó ötletnek tűnt...". A cég szóvivője persze tépi a haját, nem győz bocsánatot kérni, a feliratokat eltávolíttatni, stb. Megint csak: ízlés és kultúra kérdése, hogy az emberben megszólaljon a morális vészcsengő, mielőtt ilyen - akár jószándékú - hülyeséget csinál.  

Egy másik lánc, a Sonic Drive-in egyik franchise üzletének sportfanatikus vezetője elvakult, szellemesnek gondolt üzenetet biggyesztett ki a "RedSkins" (rézbőrűek) nevű csapattal való összecsapás előtt. A vállalhatatlan üzenetet természetesen azonnal felkapta a Twitter népe, a lánc itt is kénytelen volt elhatárolódni.

Ezek a meg nem gondolt gondolatok sokszor egyéni kezdeményezés útján bukkannak föl a nagyvilágra, egy-egy túlbuzgó munkatárs munkájaként, ami aztán az egész brandre rossz fényt vet. A hírnév védelem részeként aztán már majdnem hogy hiába mondja el a hivatalos kommunikáció, hogy nem a cég álláspontjáról van szó, vagy hogy marginális esetről, esetleg független franchise partnerről van szó. Különösen nagy veszélyt jelent a real-time marketing kísértése, és az, hogy a cégek Twitter és Facebook accountjai mögött olyan, sokszor teljesen tapasztalatlan, gyorsreagálású erők ülnek, akiknek a kulturáltsági szintje, szakmai hozzáértése, vagy akár csak a morális gátjai nincsenek azon a fokon, hogy ilyen felelősségteljes, veszélyes üzemű dolgot rájuk lehetne bízni. Gyerekszobát, jó ízlést nem tud a cég utólag biztosítani. A teendő tehát már a munkaerő-felvételnél adva van, utána jönnek a céges policyk megtanítása, betartatása, a folyamatok és engedélyezési jogkörök beállítása. És a folyamatos rettegés, hogy ki mit fog eltolni legközelebb...  

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

---

Mert a sztároknak mindent lehet, gondolja szinte mindenki a nem sztárok közül, és persze így gondolja néhány sztár is. Néha azonban kiderül, hogy vannak bizony olyan esetek, amikor nem elég az, "ha az embert felismeri a rendőr, mert látta valamikor tévében". Így járt pórul szegény Alec Baldwin, aki színészként korszakos zseninek nevezhetünk, de úgy hajítottak le egy American Airlines repülőgépről, hogy - stílszerűen - lába nem érte a földet.

A kiváló színész, talán érthetően, megsértődött az eset miatt és dühös és gúnyosTwitter posztban osztotta meg bánatát követőivel:

"Flight attendant on American reamed me out 4 playing WORDS W FRIENDS while we sat at the gate, not moving. #nowonderamericanairisbankrupt"

A tweet legalább ötmillió felhasználóhoz jutott el, és megállíthatatlanul terjedt, mint a pestis. Az American Airlines PR csapata lépéskényszerbe került. Valódi kríziskommunikációs kihívás, mi a hatékony, mi helyes, mi a célravezető. Nyilván átvették az összes lehetséges forgatókönyvet a bocsánatkéréstől a no commentig és a visszatámadásig. Végül úgy döntöttek, hogy leírják mi történt. És közvetítő csatornának ők is a közösségi médiát választották. 

Alec Baldwin többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó kikapcsolni a telefonját, mert szerinte a gép még állt. Majd bemenekült a wc-be, ahol úgy bevágta az ajtót maga után, hogy még a pilótafülkében is hallani lehetett a csattanást, ezután még dulakodott is a személyzettel, akiket ilyen-olyan szavakkal is illetett. A pilóta természetesen ezt követően leparancsolta a gépről, bármennyire nagy hírességről is van szó.

A légitársaság a mindenki számára kötelező biztonsági előírásokra hivatkozott. Míg természetesen az utastársakat nem zavaró magaviseletet és a személyzettel való méltó bánásmódot is elvárja.   

This passenger declined to turn off his cell phone when asked to do so at the appropriate time. The passenger ultimately stood up (with the seat belt light still on for departure) and took his phone into the plane’s lavatory. He slammed the lavatory door so hard, the cockpit crew heard it and became alarmed, even with the cockpit door closed and locked. They immediately contacted the cabin crew to check on the situation. The passenger was extremely rude to the crew, calling them inappropriate names and using offensive language. Given the facts above, the passenger was removed from the flight and denied boarding."

A határozott válasz megtette a hatását, 38 millió felhasználót elérve megfordította a kibontakozóban lévő negatív közhangulatot és a közvélemény az American Airlines mellé állt. Az emberek szeretik a sztárokat, de a sztár allűrők, a ki-ha-én-nem magatartás irritálja őket. Tegyük hozzá, az egyenlő bánásmódot nem csak elvárják, de a hírességek esetében sokszor még súlyosabb következményekben is reménykednek. Hogy aztán elmondhassák: lám, lám, a sztároknak sem lehet mindent.   

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.

Mobilozási csomagot kínál a Mol, ez már önmagában figyelemreméltó, PR szempontból viszont - legalábbis számunkra - még érdekesebb, hogy egy vitatható szellemességi fokkal bíró beharangozó kampányt futtatnak róla Molló néven. 

A nagyobb vállalkozások, különösen a nagy ismertségnek örvendő, akár dollármilliós értéket képviselő brandnévvel rendelkező cégek főszabály szerint nem szokták engedni, hogy a nevükkel - és ehhez kapcsolódóan a többi levédett arculati elemükkel - játsszon valaki. A legritkább esetben fordul elő, hogy egy komoly cég egy poén kedvéért kikarikírozza a saját nevét, vagy a humor oltárán mondjuk átdizájnoltassa a logóját. Ha ezt a szabályszerűséget nézzük, a MOL Mollója kifejezetten váratlan.

Sokszor kívülállók számára nem is felfogható, hogy milyen vehemenciával képesek védeni egy-egy cég PR-osai a cég védjegyeit. Képesek (vagyunk) ügyvéddel súlyosbított levelekkel követelni a cégnév helyes megjelenítését, a cégforma (Zrt. vagy kft. pl) pontos feltüntetését, a kisbetűk, nagybetűk eltalálását. (Sok cég egyébként ezzel vissza is él. Amely például ravaszul csupa nagybetűs nevet a cégének, hogy minden esetleges újságcikkből kiugorjon a neve, vagy olyan is akad, amelyiknek az első betűje kicsi, az összes többi nagy, nem beszélve a megfordított írásjelekről, stb.)

Hogy miért ilyen karót nyeltek ebben a cégek? Mint fent is utaltunk rá, minden arculati elem kötelező előírásokkal van körbebástyázva a színektől a formákig, méretekig, szimbólumokig. A név pedig általában a piramis csúcsa. Ezek valóban sokszor olyan értéket képviselnek, ami miatt semmiképp sem akarják, hogy több eltérő megjelenítés párhuzamosan futhasson, vagy akár zavart keltsen. 

Egy-két példát azért találunk a cégnév elviccelésére, de ebből van kevesebb. Most hirtelenjében a Tuc keksz Tuc jobbat? reklámja, illetve a Tolle (a világ finomabb tőle) akciója jut eszünkbe. Egyik sem MOL kategóriájú vállalat.

Külön írás tárgya lehetne, hogy a nemzetközi piacokon működő cégek sok esetben arra kényszerülnek, hogy egy-egy országban más néven illessék ugyanazt a márkát, mert például az adott nyelven kiejthetetlen, így lett nálunk ESSO kút az Exxon-ból, vagy esetleg értelmes és/vagy pirulásra okot szó lenne az új piacon. Van, amikor meg simán bevállalják, mert mondjuk a magyar piac olyan pici, hogy emiatt nem fogják átnevezni a Lada "Szamarát", vagy a Citroen Xsara-t. Néha pedig a kiejtéssel operálnak, így lesz kiejtésben saridon, abból, hogy /szaridon/.   

---

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot rss-en, vagy akár twitteren. Vagy látogass meg honlapunkon, vagy a Facebookon.